Gyilkosok vagyunk?
2007. április 28. szombat
"Nem fognak olyan kórházakban szolgáltatást vásárolni a betegeiknek,
ahol potenciálisan megölik a betegeket” – nyilatkozta 2007. április 27-én az egyik televízió Híradójában Horváth Ágnes
egészségügyi miniszter.
VÉLEMÉNY EGY TAPASZTALT KOLLÉGÁTÓL
2007. április 24. kedd
Hozzá nem értõ politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a rendszer, amelyet parlamenti határozattal máról holnapra akarnak bevezetni, más országokban már mûködik. Nemcsak azt hagyják figyelmen kívül, hogy az mennyivel többe kerül, mint amit mi költhetünk rá, hanem azt is, hogy azokban az országokban a rendszer – beleértve az ellenõrzõ-szabályozó funkciókat – hosszú évtizedek vagy egy évszázad alatt fejlõdött ki. (Olyan ez, mint a régi anekdota az ötszáz éves angol gyeprõl…)Némelyek mintha feltételeznék, hogy a legnagyobb haszonért vetélkedõ magánbiztosítók – a megfelelõ törvényi és rendszabályi keretek nélkül is – valaminõ ismeretlen (lelkiismereti?) okból majd a köz, nem pedig (kötelességük szerint!) a részvényeseik érdekeit képviselik. Mielõtt átengednénk a terepet a magánszférának, meg kell alkotnunk az etikus mûködéshez a konkurencia világában is szükséges kereteket. Ez – baklövések nélkül – aligha jöhet létre egyik napról a másikra. Meggyõzõdéses evolucionistaként ezért lennék ebben is a fokozatosság híve. A legszükségesebb reformok megvalósulása elõtt én is, mint sokan mások, ma csak a kiegészítõ egészségbiztosítás szélesebb körû bevezetését tartom pénzügyi és szociális szempontból is elfogadhatónak, a legracionálisabbnak. Ez lehetõvé tenné – szemben a nagyon éhes multik osztozkodásával a terepen – olyan helyi biztosítótársaságok kialakulását, megerõsödését is, amelyek fokozatosan mind nagyobb részesedést vehetnének át a mostani, monopóliumot élvezõ "biztosítótól", fokozatosan kialakított, racionális keretek között.
Népszabadság – Vélemény
A szerzõ a New York-i Columbia Egyetem orvosi karának nyugalmazott professzora, író
A REFORM LÉNYEGE A FENYEGETETTSÉG ÉRZÉSE
2007. április 24. kedd
Óvatosságra int a társadalombiztosítási rendszer átalakításában a Central European Management Intelligence (CEMI) politikai és gazdasági elemzõ cég kormánymegrendelésre készült tanulmánya. A CEMI most azt írja: az egészségügy reformra szorul, ám ennek kulcsa nem a biztosítói modellváltás. Valódi minõségjavulást ugyanis önmagában a magánbiztosítók versenye sem képes kikényszeríteni. Az átalakítás csak a kórházak gazdálkodási feltételeinek szigorításával, számon kérhetõségük megteremtésével vezethet eredményre. Ha a rosszul mûködõ kórházakat, szakellátókat nem fenyegeti a felszámolás, illetve a menedzsment leváltásának veszélye – mert az intézmény monopolhelyzetben van, vagy mert politikai összeköttetései stabilak -, akkor az elvárt hatékonyság, minõségjavulás esélyei minimálisak – írják a szerzõk, példaként említve Ausztriát, ahol a kórházak jól mûködnek egyetlen finanszírozó mellett is. Ott az egykor állami intézményként mûködõ kórházak ma már regionálisan létrehozott gazdasági társaságok irányítása alatt dolgoznak. A szlovák példa ezzel szemben azt illusztrálja, hogy ha a kórházak költségvetési korlátja "puha marad", azaz bármikor kipótolja az állam a veszteségeiket, a több-biztosítós rendszer sem képes a hatékony gazdálkodást kikényszeríteni. 2005 végén megkezdõdött ugyan a szlovák kórházak gazdasági társasággá alakítása, megteremtõdött a valódi felszámolás lehetõsége, és ennek hatására csökkent is a kórházi eladósodás, ám a 2006 közepén bekövetkezett kormányváltás után az átszervezés leállt, a csõdveszély eltûnt, a gazdálkodási fegyelem fellazult: 2006 végére akkora lett a kórházak tartozása, amekkora a folyamat elején volt.
A szerzõk szerint tény: az egybiztosítós rendszer mûködtetése olcsóbb, míg a több-biztosító esetében a költségek akár meg is ötszörözõdhetnek, hiszen az egybiztosítós rendszerben nem kell számolni sem marketing- sem ügyfélszerzési kiadásokkal.
A tanulmány kiemeli: a legjobb európai modellek között éppúgy van egy-, azaz állami finanszírozású, mint magánbiztosítói versenyen alapuló rendszer. Egy uniós kutatásban a tagállamok saját lakossága egy tízes skálán átlagosan 6,2-re értékelte az orvosi ellátás színvonalát. Ennél magasabb értéket a "több-biztosítós" Belgium, Franciaország, Hollandia, illetve "az állami biztosítós" Ausztria, Finnország és Dánia kapott. Mindegyikben közös, hogy az eltérõ finanszírozási technikák mögött szolidaritási elvû nemzeti kockázatközösség áll.
Az OECD-országok adatai alapján egyébként a szerzõk szerint nem igazolható az az állítás, hogy a magánbiztosítók válogatnának a szolgáltatók között – Európában erre sehol nincs példa.
MSZP: "különutas" menetrend
Nem szerepel a több-biztosítós rendszer közeli bevezetésének terve abban az állásfoglalásban, amelyben az MSZP Egészségügyi és Szociális Tagozata az egészségügyi reform soron következõ feladatait foglalta össze. E szerint:
1. Az egészségügyi reform során elsõdleges feladat a bevezetett változások rendszerbe illesztése, és a szükséges finomítások elvégzése.
2. Idõt kell adni arra, hogy a változások beépüljenek az emberek gondolkodásába, és a dolgozók mindennapi munkájába.
3. A biztosítási rendszer korszerûsítésére van szükség, hogy ez elsõsorban szakmai alapon történjen.
4. A tagozat elvárja képviselõitõl, hogy képviseljék a szociáldemokrácia alapértékeinek megfelelõ álláspontot (igazságosság, demokratizmus, egyenlõség, szolidaritás az egészségügyi ellátásban).
5. A szakmai és pénzügyi terület átláthatóságához szükséges lépések megtétele.
Népszabadság
TÖBBÉ NEM ASSZISZTÁLNAK A MINISZTERNEK
2007. április 24. kedd
Három neves sebész mondott le az orvos szakmai kollégiumi tagságáról, mert nem fér össze lelkiismeretükkel, hogy nem tudták megakadályozni a szakmájukat érintõ változtatásokat. A Sebész Szakmai Kollégium a romboló folyamatok tehetetlen szemlélõje, esetenként cinkosan hallgató, vagy együttmûködõ partnere volt – írta március végén Dr. Jankovich Mihály fõorvos, az Esztergomi Vaszary Kolos Kórház Sebészeti Osztályának vezetõ fõorvosa Dr. Jakab Ferenc professzornak, a kollégium elnökének – számol be a Weborvos.
Úgy érzi, méltatlanná vált, illetve vált a legmagasabb szakmai gremiumnak járó tiszteletre és bizalomra. Szerinte is szükség van az egészségügyi reformra, de nem ilyen formában. A kollégiumnak, mint az egészségügyi miniszter szakmai tanácsadó testületének még akkor is hallatnia kellett volna szavát, ha esetleg nem kérték ki a véleményét – szögezte le. A lemondáshoz azóta másik két nagyhírû szakember is csatlakozott, Perner Ferenc, a SE Transzplantációs és Sebészeti Klinikájának professzora, és Dr. Faller József, az egyetem Kútvölgyi úti Klinikai Tömb tanára. " A közvélemény és az orvostársadalom elõtt tettestársak vagyunk, hisz nem hallattuk a szavunkat. Ettõl kezdve nincs mire hivatkozni, nem érdemlünk megbocsátást – írta a tagságról lemondó levelében Perner Ferenc professzor.
Idézzük: "A Transzplantációs és Sebészeti Klinika – mint kiemelt intézet t- ágyainak számát 20%-al csökkentették. Az elõjegyzési idõ meghosszabbodása, fõleg a tumoros betegek életkilátásait befolyásolja negatívan. (Több mint 30 nap a várakozási idõ!) Jelentõsen csökkent a transzplantációk száma, ami eddigi tevékenységünk eredményének és a szervre váró betegek reményének végét jelentheti. Megszûnt a progresszív ellátás finanszírozása és az ágyszám leépítéssel a teljesítményt is csökkentették. Budapesten hat sebészeti osztályt szüntettek meg. A diktatórikus eljárás nem igényli a kollektív véleményt, bölcsességet – így ránk sincs szükség – írja a professzor, hozzátéve: "engem a Semmelweis Egyetem delegált a Kollégiumba, ahol a szervátültetést is képviselem. Még reméltem, hogy tehetek érte valamit, de be kell látnom, jelen körülmények között ennek kevés a lehetõsége, lemondok kollégiumi tagságomról".
Faller József kezdeményezte: üljön össze a grémium, részint megbeszélni a helyzetet, részint megfogalmazni azt az állásfoglalást, amelyet a kilépõk hiányoltak a reformfolyamatok kapcsán. "Igaz, ha kérdeztek minket, mi válaszoltunk, de általában elmondható, hogy mint szakmai tanácsadó testület, passzívan figyeltük a folyamatot, nem léptünk fel határozottan az átgondolatlan, káros elemekkel szemben. A kilépést figyelemfelkeltésnek szántuk, s lehet, ha a közeljövõben történik valami, akkor „visszalépünk"- fogalmaz Faller doktor.
VGO
SAJTÓKÖZLEMÉNY A SZOLIDARITÁS NEVÉBEN
2007. április 20. péntek
Civil szervezetek, szakszervezetekés politikai csoportosulások csütörtökön közös nyilatkozatban szálltak
síkra a szolidaritás alapú társadalombiztosítási rendszer védelmében,
és társadalmi összefogásra szólítottak fel az egészségbiztosítás
piacosításának megakadályozásáért.
Elutasítjuk az egészségügyi biztosítás reformjára vonatkozó javaslatot.Tudomásunk szerint a döntéshozó és a döntést közvetlenül befolyásoló testületek elé kerül az egészségügyi biztosítás reformjára, a biztosítási piac megnyitására és a magánbiztosítókon alapuló több biztosítós rendszer bevezetésére vonatkozó javaslat. Megítélésünk szerint ez a reformjavaslat szakmailag, társadalmilag és politikailag elõkészítetlen, koncepciójában téves, sérti a társadalom és a nemzet érdekeit, elfogadhatatlan a közvélemény számára, és ezért erõltetése politikailag káros. Ezért feltétlenül indokoltnak tartjuk e reformjavaslat elutasítását.
Ez a reformjavaslat számunkra csupán „A biztosítási piac megnyitása” címû, 2007. januári keltû szakmai vitaanyagból ismerhetõ meg. Ez a szakmai vitaanyag csak szûk körben ismert. A vitaanyagot az Egészségügyi Minisztérium felkérésére prof. dr. Mihályi Péter, az Államreform Bizottság Egészségügyi Szakmai Munkacsoportjának vezetõje állította össze. Megítélésünk szerint eleve megengedhetetlen, hogy egy vázlatos, csak szûk körben ismert és a szakmai és társadalmi szervezetek által meg nem vitatott anyagon alapuljon a nemzet és a társadalom egészét érintõ, alapvetõ fontosságú kérdést illetõ döntés. Csupán ez a tény is elegendõ a javaslat elutasításának indokolására. Ha viszont kiderülne, hogy létezik egy másik, még számunkra is ismeretlen reformjavaslat, akkor ez még megalapozottabbá tenné e reformjavaslat elutasítását. A fenti irat a reformjavaslatot semmivel sem bizonyított általánosságokkal „támasztja alá”. Kijelenti, de nem bizonyítja, hogy ”a versengõ biztosítók megjelenése nélkül nem lehet remélni, hogy az egészségügyi szolgáltatások terén beindulnak a várt és indokoltnak tartott változások. Csak tõlük remélheti a kormányzat a reform véghezviteléhez szükséges szervezõ erõt és menedzsment-tudást” (54. o.). Minthogy azonban „szükséges, hogy a biztosító megfelelõ mértékû jegyzett tõkével és szavatoló tõkével rendelkezzen”, (66. o.) ezek a biztosítók gyakorlatilag csak külföldiek lehetnek. Ez az egész magyar egészségügy arculcsapásával ér fel, hiszen azt állítják róla, hogy nem rendelkezik a szükséges szervezõ erõvel és menedzsment-tudással, vagyis képtelen arra, hogy megoldja feladatait. Az irat szerint továbbá „non-profit gazdálkodás nem létezik” (54. o.), ”a non-profit és az alapítványi forma legfõbb célja az adóelkerülés és a tb-terhek alól való kibújás” (55. o.). Kétségbe vonja, hogy „a közhasznúság mint jogi kategória” az „egészségügyre vonatkoztatva” alkalmazható, mi több, hogy „a gyógyítás közhasznú tevékenység” volna (uo.). Ez is a magyar egészségügy arculcsapása, mert igaz ugyan, hogy az itt dolgozók is meg akarnak élni, mint mindenki más, de elsõdleges életcéljuk mégis a gyógyítás, amely nyilvánvalóan közhasznú tevékenység. Indokoltnak tartjuk, hogy az Egészségügyi Minisztérium és az Államreform Bizottság kérjen nyilvánosan és ünnepélyesen bocsánatot ezekért a súlyos sértésekért mindenkitõl, aki a magyar egészségügyben dolgozik.
Az irat három pillért javasol. Az I., ingyenes pillérbe tartozna a közegészségügy és nép-egészségügy, de az irat felveti, hogy indokolt lenne ide vonni a pénzbeli ellátásokat, tehát a táppénzt, a baleseti és rokkantsági ellátásokat és az anyasági segélyt is. Ezekre tehát nem ter-jedne ki a biztosítási elv, a költségeket az államnak kellene állnia. A III. pillérbe tartoznának „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.). Az ezekkel kapcsolatos költségeket – azzal az alábbiak szerint teljesen szakszerûtlen és tarthatatlan indokolással, hogy az ilyen „megbetegedések esetén minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” – szintén az államnak kellene állnia (uo.). Az irat szerint emellett „célszerûnek látszik, hogy a III. pillérbe soroljuk az olyan orvosi ellátásokat is, ame-lyek közös jellemzõje a rendkívül hosszú ápolási idõ”, így „az idõskori ápolás […], az elme-gyógyintézeti, pszichiátriai fekvõbeteg intézetek szolgáltatásai, a rehabilitációs és a bentlakásra kényszerülõ mozgássérültek, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedõk, valamint a szenvedélybetegségek (alkohol, kábítószer) gyógyítása” (uo.). Itt ez az irat leplezetlenül kimondja: ez esetekben az ”ápolás költségei rendkívül magasak – az ezzel összefüggõ kockázatokat nem ruházhatjuk rá a kisebb méretû biztosítókra” (uo.), tehát a magánbiztosítókra. Végül az irat szerint „a modell II. pillérét a maradékelv definiálja: minden olyan ellátás ide tartozik, amely nincs benne az I. és III. pillérben” (uo.). Az irat tehát az I. és III. pillért illetõen szakít az általa alapvetõ fontosságúnak tekintett biztosítási elvvel, itt a biztosítás nélküli állami szerepvállalást pártolja, és a biztosítási elvet csak a II. pillérben tartja alkalmazhatónak. Ez az elgondolás egészségügyi szakmai szempontból tarthatatlan. A probléma lényege éppen az, hogy az átlagos életkor meghosszabbodása és a költséges modern orvostechnikai eszközök kialakulása folytán „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.) esetén nincs lehetõség arra, hogy „minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” (uo.), mert az állam képtelen az ezzel járó költségek viselésére. Éppen itt van szükség a biztosítási elv alkalmazására, mert kicsi az ilyen beavatkozások valószínûsége, nagy viszont a költsége, van tehát lehetõség a kockázatmegosztásra. Ugyanakkor a társadalom és az állam alapvetõ érdeke, hogy az egészségügyi alapellátás – és nemcsak a közegészségügy és a népegészségügy – mindenki számára, állampolgári jogon elérhetõ legyen. A szakszerûség és a közérdek szempontjai tehát – az idézett iratban foglaltakkal a legteljesebb ellentétben – a szolidaritási elven alapuló és mindenki számára elérhetõ alapellátást javallják, amelyhez önkéntes kiegészítõ biztosítások járulhatnak úgy, hogy ezek ne tegyék lehetõvé a kötelezõ biztosításból való kilépést. Az idézett reformjavaslat tehát egészségügyi szempontból elvetendõ.
Az elgondolás közgazdasági szempontból is elvetendõ. A költségek viselését illetõen ugyanis az irat a következõket irányozza elõ:
* „A […] több mint 2,6 millió nyugdíjas […] (bér)jövedelem arányos járulékot fog […] fizetni (52. o.).
* „Kb. 2,1 millió fõt […] képviselnek a 18. év aluliak […] Célszerûnek tûnik, hogy a központi költségvetés a biztosítóknak a Kincstáron keresztül történõ átutalással fizesse ki a biztosítási díjat (uo.).
* „Ugyanez a megoldás megfelelõnek tûnik a GYES, GYED és GYET-ben részesülõ mint-egy 0,3 millió fõ esetében is” (uo.).
* „A társadalom elesettjei, akik […] nem foglalkoztathatók, […] számára a települési önkormányzatok vásároljanak biztosítást, majd pedig ezek a ’közgyógybiztosítottak’ valamilyen véletlenszám-generáló algoritmussal kerüljenek elosztásra a biztosítók között” (52-53. o.).
Egyértelmû tehát, hogy az irat szerint a különösképpen költséges I. és III. pillér költségeit teljes egészében az állam állja, sõt nagy vagy akár döntõ részben az állam és az önkormányzatok gondoskodnak a magánbiztosítók bevételeirõl. Ennek a koncepciónak a költségvetési hatásai nyilvánvalók. A költségvetés terhei nem csökkennek, az ország terhei pedig nõnek a magán-biztosítók közismerten magas, a 30%-os nagyságrendet is elérõ mûködési költségeivel és nyereségével.
Nem kevésbé nyilvánvalók az iratban foglalt reformjavaslatnak a nemzetközi folyó fize-tési mérlegre gyakorolt hatásai. A külföldiek nettó tulajdonosi jövedelme a KSH számai szerint 2005-ben 1 339 397 millió forint volt, a bruttó nemzeti jövedelem 6,5 %-a, és ennek csak 29,8 %-a a külföldiek visszaforgatott, tehát Magyarországon felhasznált jövedelme. (Bruttó hazai termék 2005. Elõzetes adatok II., 2006. október) Az ország az ebbõl származó nemzetközi fizetési és átutalási (transzferálási) kötelezettség teljesítésére már most is csak újabb hitelek felvétele útján képes. A javasolt magánbiztosítási rendszer tovább növelné ezt a már eleve súlyos vagy akár elviselhetetlen nemzetközi fizetési kötelezettséget, és ezért az ország nemzetközi fizetési pozíciójának további romlásához vezetne. Ez a reformjavaslat már csak ezért sem fogadható el.
Az irat szerzõje mind ebben az iratban, mind más munkáiban a reformjavaslat azonnali elfogadását azzal a belpolitikai és választási stratégiai meggondolással támasztja alá, hogy a népszerûtlen intézkedéseket 18 – most már alig 8 – hónap alatt kell végrehajtani azért, hogy utána „maradjon 30 hónap a soron következõ választási csatára való felkészülésre” és a következõ országgyûlési választások megnyerésére. (Csillag István – Mihályi Péter: Kettõs kötés. A stabilizáció és a reformok 18 hónapja. Globális Tudás Alapítvány, 2006, 96. o.) A legutóbbi hónapok eseményei, majd az egészségügyi miniszter lemondása és ennek körülményei azt bizonyítják, hogy ez a koncepció téves. A szakszerûtlen és mind egészségügyi, mind közgazdasági szempontból elfogadhatatlan reformoknak ez az erõltetése feltehetõleg nem a jelenlegi kormány újraválasztásához, hanem soha nem látott vereségéhez vezetne.
Az idézett irat ezt a reformjavaslatot nagyrészt azzal támasztja alá, hogy ez megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. A javaslatnak megfelelõ rendszert – az eltérések részletei itt nem tárgyalhatók – az Egyesült Államokban alkalmazzák a szabad vállalkozás igenlésének és az állami beavatkozás elutasításának ottani történelmi hagyományai folytán. A rendszer elismerten rossz, kétszer akkora költséggel nyújt rosszabb szolgáltatást, mint Kanada egybiztosítós, állami rendszere.
Németországban a jelenlegi széttagolt biztosítási rendszer helyett 2009-ben átfogó, Országos Egészségügyi Alap nevû, integrált mûködésû hálózatot vezetnek be. A nemzetközi tapasztalatok alapján az OECD Magyarországról szóló 1999-ben kiadott ország-tanulmányában a következõket írja: „Úgy tûnik, nem szükséges a jelenleginél bonyolultabb finanszírozási rendszert bevezetni. A nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy egy Magyarországhoz hasonló ország számára az egy finanszírozós rendszer elõnyei nagyobbak, mint hátrányai.” (OECD Gazdasági Tanulmányok. 1998-1999, Magyarország, OECD, Paris, 1999. Magyar kiadás: Kódex Kiadványszervezési GMK, 1999, 152. o.) Az OECD egy szakértõje 2005-ben lényegében véve ugyanezt ismétli meg egy tanulmányában. (Goglio, A.: In search of efficiency: Improving health care in Hun-gary. ECO/WKP (2005) 33, OECD, Paris, 2005, 16. o.)
Befejezésül utalnunk kell arra, hogy, noha eddig itt elsõsorban a szakmai-tudományos kérdéseket tárgyaltuk, nem ezek a legfontosabbak. Itt elsõsorban értékítéletekrõl van szó. A több biztosítós rendszernek még elõnyei is lehetnek a jómódú, tanult, egészséges, fiatal, gyermektelen vagy kiscsaládos városi emberek szempontjából, de ez a rendszer különösképpen hátrányos a szegényebbek, a kevésbé iskolázottak, a betegesek, a nagycsaládosak és a vidékiek számára. A társadalom szociális érzékenységû tagjai elsõsorban ezért nem fogadhatják el a több biztosítós rendszert.
A leírtak alapján ismételten kérjük a döntéshozó és a döntést közvetlenül befolyásoló testületeket és e testületek tagjait, hogy utasítsák el az idézett iratban foglalt reformjavaslatot, sõt vegyék le a napirendrõl az egészségügyi társadalombiztosítást veszélyeztetõ javaslatok tárgyalását. Kérjék fel a szakértõket megfelelõképpen elõkészített javaslat elõterjesztésére, terjesszék ezt a javaslatot az érdekelt szakmai és társadalmi szervezetek elé megvitatásra, és a vita alapján módosított és véglegesített javaslatot tûzzék majd tárgyalásra. Véleményünk szerint fenn kell tartani az egyfizetõs, szolidaritási alapú rendszert, és az intézményrendszert széleskörû társadalmi konszenzusra törekedve, a teljes átláthatóság biztosításával, kellõ elõ-készítés után és megfelelõ ütemezés szerint kell továbbfejleszteni.
Ez a reformjavaslat számunkra csupán „A biztosítási piac megnyitása” címû, 2007. januári keltû szakmai vitaanyagból ismerhetõ meg. Ez a szakmai vitaanyag csak szûk körben ismert. A vitaanyagot az Egészségügyi Minisztérium felkérésére prof. dr. Mihályi Péter, az Államreform Bizottság Egészségügyi Szakmai Munkacsoportjának vezetõje állította össze. Megítélésünk szerint eleve megengedhetetlen, hogy egy vázlatos, csak szûk körben ismert és a szakmai és társadalmi szervezetek által meg nem vitatott anyagon alapuljon a nemzet és a társadalom egészét érintõ, alapvetõ fontosságú kérdést illetõ döntés. Csupán ez a tény is elegendõ a javaslat elutasításának indokolására. Ha viszont kiderülne, hogy létezik egy másik, még számunkra is ismeretlen reformjavaslat, akkor ez még megalapozottabbá tenné e reformjavaslat elutasítását. A fenti irat a reformjavaslatot semmivel sem bizonyított általánosságokkal „támasztja alá”. Kijelenti, de nem bizonyítja, hogy ”a versengõ biztosítók megjelenése nélkül nem lehet remélni, hogy az egészségügyi szolgáltatások terén beindulnak a várt és indokoltnak tartott változások. Csak tõlük remélheti a kormányzat a reform véghezviteléhez szükséges szervezõ erõt és menedzsment-tudást” (54. o.). Minthogy azonban „szükséges, hogy a biztosító megfelelõ mértékû jegyzett tõkével és szavatoló tõkével rendelkezzen”, (66. o.) ezek a biztosítók gyakorlatilag csak külföldiek lehetnek. Ez az egész magyar egészségügy arculcsapásával ér fel, hiszen azt állítják róla, hogy nem rendelkezik a szükséges szervezõ erõvel és menedzsment-tudással, vagyis képtelen arra, hogy megoldja feladatait. Az irat szerint továbbá „non-profit gazdálkodás nem létezik” (54. o.), ”a non-profit és az alapítványi forma legfõbb célja az adóelkerülés és a tb-terhek alól való kibújás” (55. o.). Kétségbe vonja, hogy „a közhasznúság mint jogi kategória” az „egészségügyre vonatkoztatva” alkalmazható, mi több, hogy „a gyógyítás közhasznú tevékenység” volna (uo.). Ez is a magyar egészségügy arculcsapása, mert igaz ugyan, hogy az itt dolgozók is meg akarnak élni, mint mindenki más, de elsõdleges életcéljuk mégis a gyógyítás, amely nyilvánvalóan közhasznú tevékenység. Indokoltnak tartjuk, hogy az Egészségügyi Minisztérium és az Államreform Bizottság kérjen nyilvánosan és ünnepélyesen bocsánatot ezekért a súlyos sértésekért mindenkitõl, aki a magyar egészségügyben dolgozik.
Az irat három pillért javasol. Az I., ingyenes pillérbe tartozna a közegészségügy és nép-egészségügy, de az irat felveti, hogy indokolt lenne ide vonni a pénzbeli ellátásokat, tehát a táppénzt, a baleseti és rokkantsági ellátásokat és az anyasági segélyt is. Ezekre tehát nem ter-jedne ki a biztosítási elv, a költségeket az államnak kellene állnia. A III. pillérbe tartoznának „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.). Az ezekkel kapcsolatos költségeket – azzal az alábbiak szerint teljesen szakszerûtlen és tarthatatlan indokolással, hogy az ilyen „megbetegedések esetén minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” – szintén az államnak kellene állnia (uo.). Az irat szerint emellett „célszerûnek látszik, hogy a III. pillérbe soroljuk az olyan orvosi ellátásokat is, ame-lyek közös jellemzõje a rendkívül hosszú ápolási idõ”, így „az idõskori ápolás […], az elme-gyógyintézeti, pszichiátriai fekvõbeteg intézetek szolgáltatásai, a rehabilitációs és a bentlakásra kényszerülõ mozgássérültek, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedõk, valamint a szenvedélybetegségek (alkohol, kábítószer) gyógyítása” (uo.). Itt ez az irat leplezetlenül kimondja: ez esetekben az ”ápolás költségei rendkívül magasak – az ezzel összefüggõ kockázatokat nem ruházhatjuk rá a kisebb méretû biztosítókra” (uo.), tehát a magánbiztosítókra. Végül az irat szerint „a modell II. pillérét a maradékelv definiálja: minden olyan ellátás ide tartozik, amely nincs benne az I. és III. pillérben” (uo.). Az irat tehát az I. és III. pillért illetõen szakít az általa alapvetõ fontosságúnak tekintett biztosítási elvvel, itt a biztosítás nélküli állami szerepvállalást pártolja, és a biztosítási elvet csak a II. pillérben tartja alkalmazhatónak. Ez az elgondolás egészségügyi szakmai szempontból tarthatatlan. A probléma lényege éppen az, hogy az átlagos életkor meghosszabbodása és a költséges modern orvostechnikai eszközök kialakulása folytán „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.) esetén nincs lehetõség arra, hogy „minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” (uo.), mert az állam képtelen az ezzel járó költségek viselésére. Éppen itt van szükség a biztosítási elv alkalmazására, mert kicsi az ilyen beavatkozások valószínûsége, nagy viszont a költsége, van tehát lehetõség a kockázatmegosztásra. Ugyanakkor a társadalom és az állam alapvetõ érdeke, hogy az egészségügyi alapellátás – és nemcsak a közegészségügy és a népegészségügy – mindenki számára, állampolgári jogon elérhetõ legyen. A szakszerûség és a közérdek szempontjai tehát – az idézett iratban foglaltakkal a legteljesebb ellentétben – a szolidaritási elven alapuló és mindenki számára elérhetõ alapellátást javallják, amelyhez önkéntes kiegészítõ biztosítások járulhatnak úgy, hogy ezek ne tegyék lehetõvé a kötelezõ biztosításból való kilépést. Az idézett reformjavaslat tehát egészségügyi szempontból elvetendõ.
Az elgondolás közgazdasági szempontból is elvetendõ. A költségek viselését illetõen ugyanis az irat a következõket irányozza elõ:
* „A […] több mint 2,6 millió nyugdíjas […] (bér)jövedelem arányos járulékot fog […] fizetni (52. o.).
* „Kb. 2,1 millió fõt […] képviselnek a 18. év aluliak […] Célszerûnek tûnik, hogy a központi költségvetés a biztosítóknak a Kincstáron keresztül történõ átutalással fizesse ki a biztosítási díjat (uo.).
* „Ugyanez a megoldás megfelelõnek tûnik a GYES, GYED és GYET-ben részesülõ mint-egy 0,3 millió fõ esetében is” (uo.).
* „A társadalom elesettjei, akik […] nem foglalkoztathatók, […] számára a települési önkormányzatok vásároljanak biztosítást, majd pedig ezek a ’közgyógybiztosítottak’ valamilyen véletlenszám-generáló algoritmussal kerüljenek elosztásra a biztosítók között” (52-53. o.).
Egyértelmû tehát, hogy az irat szerint a különösképpen költséges I. és III. pillér költségeit teljes egészében az állam állja, sõt nagy vagy akár döntõ részben az állam és az önkormányzatok gondoskodnak a magánbiztosítók bevételeirõl. Ennek a koncepciónak a költségvetési hatásai nyilvánvalók. A költségvetés terhei nem csökkennek, az ország terhei pedig nõnek a magán-biztosítók közismerten magas, a 30%-os nagyságrendet is elérõ mûködési költségeivel és nyereségével.
Nem kevésbé nyilvánvalók az iratban foglalt reformjavaslatnak a nemzetközi folyó fize-tési mérlegre gyakorolt hatásai. A külföldiek nettó tulajdonosi jövedelme a KSH számai szerint 2005-ben 1 339 397 millió forint volt, a bruttó nemzeti jövedelem 6,5 %-a, és ennek csak 29,8 %-a a külföldiek visszaforgatott, tehát Magyarországon felhasznált jövedelme. (Bruttó hazai termék 2005. Elõzetes adatok II., 2006. október) Az ország az ebbõl származó nemzetközi fizetési és átutalási (transzferálási) kötelezettség teljesítésére már most is csak újabb hitelek felvétele útján képes. A javasolt magánbiztosítási rendszer tovább növelné ezt a már eleve súlyos vagy akár elviselhetetlen nemzetközi fizetési kötelezettséget, és ezért az ország nemzetközi fizetési pozíciójának további romlásához vezetne. Ez a reformjavaslat már csak ezért sem fogadható el.
Az irat szerzõje mind ebben az iratban, mind más munkáiban a reformjavaslat azonnali elfogadását azzal a belpolitikai és választási stratégiai meggondolással támasztja alá, hogy a népszerûtlen intézkedéseket 18 – most már alig 8 – hónap alatt kell végrehajtani azért, hogy utána „maradjon 30 hónap a soron következõ választási csatára való felkészülésre” és a következõ országgyûlési választások megnyerésére. (Csillag István – Mihályi Péter: Kettõs kötés. A stabilizáció és a reformok 18 hónapja. Globális Tudás Alapítvány, 2006, 96. o.) A legutóbbi hónapok eseményei, majd az egészségügyi miniszter lemondása és ennek körülményei azt bizonyítják, hogy ez a koncepció téves. A szakszerûtlen és mind egészségügyi, mind közgazdasági szempontból elfogadhatatlan reformoknak ez az erõltetése feltehetõleg nem a jelenlegi kormány újraválasztásához, hanem soha nem látott vereségéhez vezetne.
Az idézett irat ezt a reformjavaslatot nagyrészt azzal támasztja alá, hogy ez megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. A javaslatnak megfelelõ rendszert – az eltérések részletei itt nem tárgyalhatók – az Egyesült Államokban alkalmazzák a szabad vállalkozás igenlésének és az állami beavatkozás elutasításának ottani történelmi hagyományai folytán. A rendszer elismerten rossz, kétszer akkora költséggel nyújt rosszabb szolgáltatást, mint Kanada egybiztosítós, állami rendszere.
Németországban a jelenlegi széttagolt biztosítási rendszer helyett 2009-ben átfogó, Országos Egészségügyi Alap nevû, integrált mûködésû hálózatot vezetnek be. A nemzetközi tapasztalatok alapján az OECD Magyarországról szóló 1999-ben kiadott ország-tanulmányában a következõket írja: „Úgy tûnik, nem szükséges a jelenleginél bonyolultabb finanszírozási rendszert bevezetni. A nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy egy Magyarországhoz hasonló ország számára az egy finanszírozós rendszer elõnyei nagyobbak, mint hátrányai.” (OECD Gazdasági Tanulmányok. 1998-1999, Magyarország, OECD, Paris, 1999. Magyar kiadás: Kódex Kiadványszervezési GMK, 1999, 152. o.) Az OECD egy szakértõje 2005-ben lényegében véve ugyanezt ismétli meg egy tanulmányában. (Goglio, A.: In search of efficiency: Improving health care in Hun-gary. ECO/WKP (2005) 33, OECD, Paris, 2005, 16. o.)
Befejezésül utalnunk kell arra, hogy, noha eddig itt elsõsorban a szakmai-tudományos kérdéseket tárgyaltuk, nem ezek a legfontosabbak. Itt elsõsorban értékítéletekrõl van szó. A több biztosítós rendszernek még elõnyei is lehetnek a jómódú, tanult, egészséges, fiatal, gyermektelen vagy kiscsaládos városi emberek szempontjából, de ez a rendszer különösképpen hátrányos a szegényebbek, a kevésbé iskolázottak, a betegesek, a nagycsaládosak és a vidékiek számára. A társadalom szociális érzékenységû tagjai elsõsorban ezért nem fogadhatják el a több biztosítós rendszert.
A leírtak alapján ismételten kérjük a döntéshozó és a döntést közvetlenül befolyásoló testületeket és e testületek tagjait, hogy utasítsák el az idézett iratban foglalt reformjavaslatot, sõt vegyék le a napirendrõl az egészségügyi társadalombiztosítást veszélyeztetõ javaslatok tárgyalását. Kérjék fel a szakértõket megfelelõképpen elõkészített javaslat elõterjesztésére, terjesszék ezt a javaslatot az érdekelt szakmai és társadalmi szervezetek elé megvitatásra, és a vita alapján módosított és véglegesített javaslatot tûzzék majd tárgyalásra. Véleményünk szerint fenn kell tartani az egyfizetõs, szolidaritási alapú rendszert, és az intézményrendszert széleskörû társadalmi konszenzusra törekedve, a teljes átláthatóság biztosításával, kellõ elõ-készítés után és megfelelõ ütemezés szerint kell továbbfejleszteni.
Budapest, 2007. április 19.
ISTEN LEGYEN IRGALMAS HOZZÁNK!
2007. április 18. szerda
De vajon nem azzal kellett volna annak idején kezdeni az egész "rendszerváltósdit", hogy számba vesszük a legsúlyosabb hosszú távú társadalomreprodukciós kérdéseinket (népességfogyás, egészségromlás, nyugdíjrendszer-válság stb.), és elõször ezekkel kapcsolatban hozunk létre több évtizedre szóló "társadalmi szerzõdést", hogy ennek végrehajtási szükségleteihez igazíthassuk a kialakítandó új rendszer szervezeti-intézményi kereteit. Hiszen csak ez tette volna lehetõvé annak a kényes kérdésnek a tisztázását, hogy ha ez alatt a több évtized alatt tucatnyi különbözõ kormány uralkodik majd, akkor hogyan lehet mégis biztosítani, hogy e hatalmas ívû átalakítási folyamat mégis a "társadalmi szerzõdésben" rögzített elvek szerint haladjon a remélt irányba. A rendszerváltó elitek azonban a "gombhoz varrták a kabátot". Sebtében átültettek egy szervetlen "nyugatias" rendszert, és azt várták, hogy ez majd "magától" megoldja a több évtizede súlyosbodó kérdéseinket. Most persze kiderülni látszik: nemcsak hogy nem oldódtak meg "maguktól" ezek a kérdések, de általános állapotuk súlyosabb, mint 17 éve volt. Ráadásul, ne szépítsük, 1956 óta nem voltak ilyen rosszak egy átfogó hosszú távú "társadalmi szerzõdés" megkötésének a feltételei, mint éppen napjainkban.
Nehéz eldönteni, hogy az "egészség mai urai" tudásnak vagy "erkölcsi javaknak" vannak-e inkább híján, de ez vicc. Tegyük hozzá mindjárt: rossz, sõt nagyon rossz vicc! Ha ugyanis mindez valóban azt jelenti, hogy ezek az urak a "kiadáscsökkentés" nyomán "javuló" egyenleget tekintik reformjaik "célfüggvényének", és még csak értelmezni sem próbálják az ennek nyomán elõálló egyre fenyegetõbb "társadalmi deficiteket", akkor Isten legyen irgalmas – elõbb hozzánk, aztán ellenben õhozzájuk.
PROFESSZOROK BATTHYÁNY KÖRE NYILATKOZATA
2007. április 18. szerda
A kör tudatta: beadvánnyal fordul az Alkotmánybírósághoz a felsõoktatási intézmények alkotmányban rögzített autonómiáját sértõ felsõoktatási törvény megváltoztatásáért.
"A kórházak körzetének értelmetlen és merev átszabdalása korlátozza a szabad orvosválasztást, és ezáltal sérti az egészséges élethez való alkotmányos jogot. Ez ellen minden konkrét sérelmet szenvedõ polgár bírósághoz fordulhat, vagy panaszt tehet az alkotmányos jogok országgyûlési biztosánál" – olvasható a közleményben.
"Legsúlyosabb kárt azonban az okoz, ha a társadalombiztosítási alapot nyereségérdekeltségû magánbiztosítók kezére játsszák. A biztosítók elvárható nyereségét és a polgárok színvonalas ellátását lehetetlen csupán a hatékonyság növelésével elõteremteni. Az ismert tervek ezért — a járulékfizetõk körének bõvítése mellett — minden kockázatos kötelezettséget az állam vagy az önkormányzatok nyakába varrnának, és mindent, ami nyereséget ígér, átengednének a magánbiztosítóknak" – írta a szervezet.
A Professzorok Batthyány Köre szerint így az egészségbiztosítás mind az állam, mind a biztosítottak számára drágább lesz, egy-egy biztosító valószínûsíthetõ tönkremenetele miatt kockázatos is, külföldi biztosítók pedig profitjuk kivonásával a fizetési mérleget is megterhelik.
"Egy ilyen rendszerben megjósolható a biztosítás körének fokozatos szûkítése és a járulékemelés is. Az osztatlan kockázatközösség fenntartotta évszázados szolidaritás megszûnése pedig a legelesettebb polgárokat végzetesen kiszolgáltatja a betegségeknek. A kormány egy erõs érdekcsoport befolyása alatt elkötelezettnek látszik arra, hogy e katasztrofális döntést meghozza. Az Országgyûlésben azonban túlsúlyba juthat a nép érdeke. Ezt a polgárok országgyûlési képviselõjük hathatós befolyásolásával segíthetik elõ" – olvasható a közleményben.
Inforádió
NYUSZI ÜL(?) A FÜBEN
2007. április 18. szerda
Nem lepett meg, ami történt. Csoda, hogy nem elõbb következett be. Hogy eddig megúsztuk. Ötezer nyúl bénította meg az M1-es autópályát hétfõn. Állítólag valami karambol történt, akkor szabadultak el. Hát hogyne. Karambol. Véletlenül. A nyulak is véletlenül szabadultak el. Megszorításokra pedig nem lesz szükség. És adócsökkentéssel lehet csökkenteni a költségvetési hiányt. Irak pedig háromnegyed óra alatt képes csapást mérni Londonra.
Egészen nyilvánvaló, hogy szervezett, jól elõkészített nyúlzendüléssel van dolgunk.
Mivel legyenek elégedettek? Nyúlhúst alig fogyasztanak Magyarországon: legtöbbjük pályafutása külföldön ér véget. A hazafias nyulak ezt nem szenvedhetik; nekik ne mondja senki, hogy a nyulak többsége, sajnos, nem akar külföldre menni. Persze azok sem járnak jobban, akik maradnak. Egész évben csak húsvétkor gondolnak rájuk. Egyrészt van az elvárás, hogy tojjanak színes tojást. Nem kell Konrad Lorenznek lenni ahhoz, hogy átérezzük, mekkora kihívás ez a nyulaknak. Ott vannak aztán a csokinyulak. Szakadatlan lelki terror: minden nyúl joggal gondolhatja, hogy több szeretetet kapna, ha csokoládéból formázták volna. Végezetül pedig ott a lehetõség, hogy gyerekeknek szóló ajándék legyen belõlük. Ami pusztító élmény. A legerõsebb nyulak pedig osztoznak a távirányítású autók sorsában. Mennyi az esélye annak, hogy a gyerek másnap is legalább húsz percet játsszon az új ajándékkal? Aztán pedig jöhet az állatkert. Ahol olyan dolgok történhetnek a nyulakkal, amirõl senki sem akar tudni. Megkérdezhetnénk egyszer a kígyókat, mi a kedvenc ünnepük. Nem hiszem, hogy március 15-ét említenék.
A nyulaknak elegük lett. A nyulak fellázadtak. Az még nem egészen világos, mi volt a cél. Vajon csak egyszeri figyelmeztetés? Erõdemonstráció? Vagy egy nagy, átfogó akció fõpróbája? Amikor az ország több pontján borulnának fel nyúlszállító kamionok. És nemcsak az autóutakon, hanem a városközpontokban is. Az elszabaduló nyulak pedig támadást intéznek a közintézmények ellen. Ötezer nyúl bármikor elfoglalja a parlamentet. És amnesztiát ad a tévé ostromában részt vevõ, több tízezres nyúlhordáknak. Akik zavartalanul olvashatják be közleményüket, mert nem lesz, aki útjukat állná. A blokád ugyanis megakadályozná, hogy a rendvédelmi erõk a helyszínre érkezzenek.
A nyulak erejét az adja, hogy sokkal többen vannak, mint a nem nyulak. Lelõheted a rohamozó nyulak közül az elsõ ezret, de a végén ott állsz üres fegyverrel, és rémült arccal figyeled, hogy végeláthatatlan sorokban hömpölyögnek. A nyúlokkupáció természetesen nem törné meg a partizánlelkû magyar lakosságot. Egy részük külföldre menekülne. Mások a gazdasági újjászületés alapját jelentõ szeszexport készletei ellen intéznének szabotázsakciókat alkoholizmus által. Még több lenne a költõ. És akadna, aki kiírná a vécéajtóra, hogy nyuszik, haza!
Még nem tudni, mire készülnek a nyulak. De Ausztriában már megtámadtak egy teregetõ asszonyt. A kuruc nyúl lecsapott a labanc bokájára. Egy friss kutatás szerint a T-rex legközelebbi mai leszármazottja a csirke. A falusi udvarokon kapirgáló, aranyos csirkék. Ártalmatlannak tûnnek? Buták? Lehet. De nézzék meg a tekintetüket. És gondolkozzanak el, mi vár az emberiségre, ha a csirkék egyszer úgy döntenek, hogy összefognak az eszes nyulakkal.
Magyar Hírlap Online – Makai József, fõmunkatárs
NEM LESZ IGAZSÁGTALANABB
2007. április 16. hétfő
Merthogy ha lesz is, a magánbiztosító ebben az országban – legyünk nagyvonalúak – legfeljebb néhány százezer jómódú embernek hozhat valami újat, a döntõ többség marad, ahol volt, az "állam nyakán". Ha az állam nem vonul ki az egészségüzletbõl, márpedig nem fog, akkor ez így lesz, ahogy történt Csehországban és Szlovákiában is. Ilyenek vagyunk. (Elég egy pillantást vetni a fejlett hazai bankpiacra, ahol több mint másfél évtized is kevés volt ahhoz, hogy a háromtucatnyi hitelintézet között igazi, éles verseny fejlõdjön ki. Az egykori állami bankról a legtöbben máig nem bírtak leszokni, pedig látnivaló: egy számlát nyitni máshol sem nagy kockázat és nem is különösebben komplikált – a "jobb" meg sokszor még kevesebbe is kerül.) Magánbiztosítást kötni az egészségügyben ma is lehet, csak nem éri meg, amíg kötelezõ a közösbe is fizetni, ráadásul a "pluszt" urambátyámmód olcsóbban is megszerzi, aki teheti. Az egész tehát nem nagy ügy, nem áll a feje tetejére a világ, döntõ többségünk számára a "verseny" megjelenése érdemi változást sem jelent. Nem lesz igazságtalanabb az ellátórendszer, sem kevésbé szolidáris, csak nehezebben lehet majd azt hazudni, hogy az.
GONDOLATKÍSÉRLET
2007. április 16. hétfő
Ez ugyan nem szerepelt így a koalíciós szerzõdésben, de – fogadjuk el – azóta sokat változott a helyzet. Szocialista részrõl nem maradt el a válasz. Két udvarias, de határozott megfogalmazással is találkoztunk. Érdekes, hogy ezek egészségpolitikusoktól és nem pártvezetõktõl hangzottak el. Lényegük: nem ultimátumot kell adni, hanem meg kell beszélni a dolgokat. Az ultimátum annál kevésbé indokolt, mert az SZDSZ kormányt támogató szavazataira távolról sincs olyan nagy szükség, mint amennyire azt feltételezik.
Nem jóslatnak, csupán gondolatkísérletnek szánom a következõket. A szocialistáknak ragaszkodniuk kell a minden lakosra kiterjedõ szolidaritáshoz. Már nem tehetnek több terhet sem a munkaadókra, sem a munkavállalókra. Nincs tehát fedezet az egészségbiztosításban esetleg részt vevõ üzleti biztosítók természetes igényére, azaz a befektetéssel arányos haszonra. Arculatuk elvesztése nélkül a szocialisták nem engedhetnek a szabad demokrata követelésnek. Ha erre az SZDSZ kilép a koalícióból – ezt tudomásul kell venni.