Ha az egyes intézkedéseket vesszük sorra, akkor azt hihetnénk, hogy az orvostársadalom alapjában véve támogatja az egészségügyi reformot. A társadalombiztosítás potyautasainak kiszûrésével és az egynapos sebészet támogatásával szinte minden orvos egyetért, és a többség szükségesnek tartja, vagy legalábbis nem ellenzi a kormány szándékait néhány nagy vihart kavaró témában is, mint például a kiemelt kórházak létrehozása, a színlelt szerzõdések felbontása vagy a várólisták ügye. A felsorolt 16 intézkedés közül négy volt, amelyrõl többen mondták azt, hogy káros, mint ahányan szükségesnek tartják – ezek a kórházbezárások, a dobozdíj bevezetése, a kötelezõ kamarai tagság megszüntetése és fõleg a gyógyszerfelírási szabadság korlátozása.
Ehhez képest azonban összességében a reformról sokkal lesújtóbb az orvosok véleménye: csak minden tizedik mondta azt, hogy nagyobb részben támogatja, 22 százalék inkább nem, 23 százalék egyáltalán nem ért vele egyet. Az elutasítás egyik oka minden bizonnyal az egzisztenciális bizonytalanság – más dolog elvben támogatni az ellátást hosszabb távon feltehetõen javító intézkedéseket, és megint más a saját bõrünkön érezni annak rövid távú "mellékhatásait". A kórházakban dolgozó orvosok 85 százaléka mondta azt, hogy a munkahelyét érintették a kapacitáscsökkentõ intézkedések, 77 százalék környezetében történtek leépítések – ezzel szemben csak 39 százalék számolt be valamilyen fejlesztésrõl.
Nehéz lenne megmondani, hogy ezek az adatok mennyire felelnek meg a valóságnak, mint ahogy ingoványos talajon járnak a közvélemény-kutatók akkor is, amikor a jövedelmi viszonyaikról kérdezik az embereket. Az mindenesetre tény, hogy a megkérdezettek csaknem fele mondta azt, hogy az elmúlt egy évben csökkent, ezen belül is 16 százalék, hogy jelentõsen csökkent az orvosi praxisából származó jövedelme.
Ez a visszaesés egyrészt a költségvetési szektorban általános reálbércsökkenés, másrészt viszont a hálapénz viszszaszorulása miatt következhetett be. Ahogy az a teljes lakosságot érintõ vizsgálatoknál is lenni szokott, a megkérdezettek szûk harmada eleve nem válaszolt a jövedelmi helyzetét firtató kérdésekre, a többiek közül pedig csaknem minden második azt mondta, hogy nem szokott hálapénzt kapni. Ez az arány összhangban van a Generali Reformmûhely keretében áprilisban végzett Medián-egészségfelmérés adataival, amely szerint az egészségügyi ellátást igénybe vevõknek csak a negyede ad hálapénzt az orvosoknak. A paraszolvencia mértékére azonban igencsak különbözõen emlékeznek azok, akik adják, és azok, akik kapják. A hálapénzben részesülõ orvosok a vizitdíj bevezetése elõtti idõszakra vonatkozóan átlagosan 46 ezer forintra tették annak havi összegét, és ennek alapján nagyjából évi 11 milliárd forintra lehetne taksálni a teljes orvosi paraszolvenciát. Mi tagadás, ez jócskán elmarad attól a 28 milliárdtól, amit a betegek válaszai alapján becsült a Medián (és a különbség alighanem csak kisebb részben adódhat abból, hogy a nõvérek is kapnak hálapénzt). Ráadásul az orvosok beszámolója szerint a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése óta drasztikusan, csaknem 40 százalékkal csökkent a nekik juttatott paraszolvencia mértéke. Ezzel együtt is az orvosok relatív többsége – a teljes felnõtt népességhez hasonlóan – úgy gondolja, hogy a "hálapénz igazságtalan, de el kell fogadni, mert nem lehet megszüntetni".
A jövedelmi helyzet megváltozása természetesen "rávetül" a reformmal kapcsolatos általános vélekedésekre. A háziorvosok és a megbízási szerzõdéssel dolgozók például az átlagnál lényegesen jobbnak látják anyagi helyzetük alakulását (az elõbbieknél a vizitdíj kompenzálhatta az egyéb kiesõ jövedelmeket, az utóbbiak pedig általában hiányszakmákban és ennek megfelelõ honoráriummal dolgoznak), és ennek a két csoportnak a tagjai nagyobb arányban is támogatják a rendszer átalakítását. A vezetõ beosztásban dolgozók viszont a többieknél nagyobb arányban mondták, hogy viszszaesett a jövedelmük, és eközben az átlagnál is több fenntartással fogadták a reformot. Hasonlóan, de feltehetõen egész más okok miatt, mint az orvosi hierarchia legalsó lépcsõfokán álló fiatal orvosok: bár az utóbbiak gondolják a leginkább, hogy a magyar egészségügy megreformálásra szorul, és többségükben támogatják is a betegeket érintõ reformintézkedéseket, ugyanakkor ellenzik az orvosokat közvetlenül érintõket – ami érthetõ is, hiszen a létszámleépítések elsõsorban a fiatal orvosokat sújthatták.
A pénz nem minden. Ezt bizonyítja az is, hogy az orvosok többsége igennel szavazna a vizitdíj és az ápolási díj eltörlésére vonatkozó népszavazási kérdésekre – még a háziorvosok is, akik pedig közvetlenül részesednek az elõbbibõl. Persze ez már vastagon politikai elkötelezettség kérdése is. Nehéz lenne megmondani, hogy a kormányzati intézkedések határozzák-e meg az orvosok pártszimpátiáit, vagy inkább arról van szó, hogy az eleve jobboldali kötõdésû orvosok ideológiai alapon is ellenállnak a reformnak. Az mindenesetre tény, hogy a pártpreferencia kérdésre válaszolók háromnegyede valamelyik ellenzéki pártra szavazna.
A felmérést június 21. és július 10. között készítette a Medián az orvostársadalmat reprezentáló 543 fõs mintán. A válaszadás önkitöltõs kérdõívvel történt. A minta kisebb torzulásait a KSH egészségstatisztikai adatait felhasználva súlyozással korrigálták, így a minta jól tükrözi az orvosok nem, életkor és a munkáltató intézmény típusa szerinti összetételét.
Horváth Ágnes egészségügyi miniszter:
- A kutatás arról gyõzött meg, hogy a kormányzat a helyes irányba halad az egészségügy átalakításában. Azaz nagyon jó a visszajelzés, és már korábban is szükség lett volna egy hasonló kutatásra. Érthetõ, hogy a reform végrehajtásában vannak olyan mozzanatok, amelyek, ha sértenek státuszokat, vagy alapvetõen megváltoztatnak régi, berögzõdött szokásokat, akkor tiltakozást váltanak ki. Ugyanakkor néhány adat meglepett: így például a dobozdíj elutasítása, hiszen Magyarországon nincs is dobozdíj, de hasonló meglepetést okozott, hogy a háziorvosok, akik egyértelmû nyertesei a vizitdíj bevezetésének és ezt el is ismerik, mégis szívesen eltörölnék a rendszert. Meglepett az is, hogy a hálapénzcsökkenés ellentételeként nem számítják bele a megkérdezettek a vizitdíj többletét. Érdekes megállapítása a kutatásnak az is, hogy miközben az orvosok nem ellenzik a várólisták vezetését, a gyakorlatban ez mégsem mûködik. Nem lepett meg viszont, hogy tiltakoznak a gyógyszerfelírási rendszer kontrollja ellen, hiszen ahhoz szoktak, hogy ezen a területen nincs ellenõrzés.
Mihályi Péter, egészségügyi közgazdász, liberális részrõl a reformok egyik kidolgozója:
- Nem lepnek meg ezek az eredmények. Az elmúlt fél évszázad nagy és sikeres egészségügyi reformjai – akármilyen irányban is történt a változás – világszerte mindig erõs ellenállást váltottak ki az orvostársadalom többségében. Ez így volt Angliában, amikor a II. világháború után a szolidaritás és az állami irányítás szerepét erõsítette a kormány, így volt Amerikában is, amikor a 60-as évek közepén bevezették a 65 éven felüliek állami biztosítását, és így volt Szlovákiában is, ahol pár évvel ezelõtt az üzleti biztosítók elõtt megnyitották a társadalombiztosítás piacát. Most, amikor Szlovákiában az új kormány éppen vissza akarja államosítani a magánbiztosítókat, 6000 orvos aláírásával tiltakozott. A tanulság tehát az, hogy a magyar orvosok a reformcélok többségével egyetértenek, de ódzkodnak azoktól a betegek érdekeit szolgáló változásoktól, amelyek csak hosszabb távon hoznak javulást, miközben az õ számukra rövid távon egzisztenciális bizonytalansággal járnak. Ebbõl az a tanulság vonható le, hogy a reform ügyének és az orvostársadalomnak is akkor tesz jót a kormány, ha a változásokat a lehetõ leggyorsabban véghezviszi.
Kökény Mihály szocialista egészségpolitikus, az Országgyûlés Egészségügyi Bizottságának elnöke:
- Biztató, hogy az orvosok milyen sok mindent támogatnak a reformlépésekbõl. A nagyon árnyalt és önmagában is ellentmondásos kutatásból egyértelmûen kiderül, hogy az átalakítás az orvosok szemében se nem fehér, se nem fekete. A válaszok alapján sincs oka a kormányzatnak megtorpanni, hiszen a gyógyítók általában támogatják a változásokat, kivéve, ha a saját egzisztenciájukat érinti egy-egy intézkedés, ami természetes. Ezzel magyarázható, hogy az intézményátalakításról a negatív véleményeket elsõsorban a vezetõ beosztású orvosok fogalmazták meg, hiszen ez az õ státuszukat gyakran jelentõsen rombolta. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy a kormányzati szándék több áttéten keresztül jut el az orvosokhoz: biztosan több támogatója lehetne a reformnak, ha valamilyen közvetlen kommunikációs eszközzel magukat a gyógyítókat is megszólítja a kormányzat. A vizitdíjjal kapcsolatos ellenérzéseket politikai ellengõznek gondolom a háziorvosok körében, hiszen õk nyertesei voltak e hozzájárulás bevezetésének. Mindebben az is benne van, hogy az orvostársadalom tradicionálisan konzervatív.

Ha az egyes intézkedéseket vesszük sorra, akkor azt hihetnénk, hogy az orvostársadalom alapjában véve támogatja az egészségügyi reformot. A társadalombiztosítás potyautasainak kiszûrésével és az egynapos sebészet támogatásával szinte minden orvos egyetért, és a többség szükségesnek tartja, vagy legalábbis nem ellenzi a kormány szándékait néhány nagy vihart kavaró témában is, mint például a kiemelt kórházak létrehozása, a színlelt szerzõdések felbontása vagy a várólisták ügye. A felsorolt 16 intézkedés közül négy volt, amelyrõl többen mondták azt, hogy káros, mint ahányan szükségesnek tartják – ezek a kórházbezárások, a dobozdíj bevezetése, a kötelezõ kamarai tagság megszüntetése és fõleg a gyógyszerfelírási szabadság korlátozása.
Ehhez képest azonban összességében a reformról sokkal lesújtóbb az orvosok véleménye: csak minden tizedik mondta azt, hogy nagyobb részben támogatja, 22 százalék inkább nem, 23 százalék egyáltalán nem ért vele egyet. Az elutasítás egyik oka minden bizonnyal az egzisztenciális bizonytalanság – más dolog elvben támogatni az ellátást hosszabb távon feltehetõen javító intézkedéseket, és megint más a saját bõrünkön érezni annak rövid távú "mellékhatásait". A kórházakban dolgozó orvosok 85 százaléka mondta azt, hogy a munkahelyét érintették a kapacitáscsökkentõ intézkedések, 77 százalék környezetében történtek leépítések – ezzel szemben csak 39 százalék számolt be valamilyen fejlesztésrõl.
Nehéz lenne megmondani, hogy ezek az adatok mennyire felelnek meg a valóságnak, mint ahogy ingoványos talajon járnak a közvélemény-kutatók akkor is, amikor a jövedelmi viszonyaikról kérdezik az embereket. Az mindenesetre tény, hogy a megkérdezettek csaknem fele mondta azt, hogy az elmúlt egy évben csökkent, ezen belül is 16 százalék, hogy jelentõsen csökkent az orvosi praxisából származó jövedelme.
Ez a visszaesés egyrészt a költségvetési szektorban általános reálbércsökkenés, másrészt viszont a hálapénz viszszaszorulása miatt következhetett be. Ahogy az a teljes lakosságot érintõ vizsgálatoknál is lenni szokott, a megkérdezettek szûk harmada eleve nem válaszolt a jövedelmi helyzetét firtató kérdésekre, a többiek közül pedig csaknem minden második azt mondta, hogy nem szokott hálapénzt kapni. Ez az arány összhangban van a Generali Reformmûhely keretében áprilisban végzett Medián-egészségfelmérés adataival, amely szerint az egészségügyi ellátást igénybe vevõknek csak a negyede ad hálapénzt az orvosoknak. A paraszolvencia mértékére azonban igencsak különbözõen emlékeznek azok, akik adják, és azok, akik kapják. A hálapénzben részesülõ orvosok a vizitdíj bevezetése elõtti idõszakra vonatkozóan átlagosan 46 ezer forintra tették annak havi összegét, és ennek alapján nagyjából évi 11 milliárd forintra lehetne taksálni a teljes orvosi paraszolvenciát. Mi tagadás, ez jócskán elmarad attól a 28 milliárdtól, amit a betegek válaszai alapján becsült a Medián (és a különbség alighanem csak kisebb részben adódhat abból, hogy a nõvérek is kapnak hálapénzt). Ráadásul az orvosok beszámolója szerint a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése óta drasztikusan, csaknem 40 százalékkal csökkent a nekik juttatott paraszolvencia mértéke. Ezzel együtt is az orvosok relatív többsége – a teljes felnõtt népességhez hasonlóan – úgy gondolja, hogy a "hálapénz igazságtalan, de el kell fogadni, mert nem lehet megszüntetni".
A jövedelmi helyzet megváltozása természetesen "rávetül" a reformmal kapcsolatos általános vélekedésekre. A háziorvosok és a megbízási szerzõdéssel dolgozók például az átlagnál lényegesen jobbnak látják anyagi helyzetük alakulását (az elõbbieknél a vizitdíj kompenzálhatta az egyéb kiesõ jövedelmeket, az utóbbiak pedig általában hiányszakmákban és ennek megfelelõ honoráriummal dolgoznak), és ennek a két csoportnak a tagjai nagyobb arányban is támogatják a rendszer átalakítását. A vezetõ beosztásban dolgozók viszont a többieknél nagyobb arányban mondták, hogy viszszaesett a jövedelmük, és eközben az átlagnál is több fenntartással fogadták a reformot. Hasonlóan, de feltehetõen egész más okok miatt, mint az orvosi hierarchia legalsó lépcsõfokán álló fiatal orvosok: bár az utóbbiak gondolják a leginkább, hogy a magyar egészségügy megreformálásra szorul, és többségükben támogatják is a betegeket érintõ reformintézkedéseket, ugyanakkor ellenzik az orvosokat közvetlenül érintõket – ami érthetõ is, hiszen a létszámleépítések elsõsorban a fiatal orvosokat sújthatták.
A pénz nem minden. Ezt bizonyítja az is, hogy az orvosok többsége igennel szavazna a vizitdíj és az ápolási díj eltörlésére vonatkozó népszavazási kérdésekre – még a háziorvosok is, akik pedig közvetlenül részesednek az elõbbibõl. Persze ez már vastagon politikai elkötelezettség kérdése is. Nehéz lenne megmondani, hogy a kormányzati intézkedések határozzák-e meg az orvosok pártszimpátiáit, vagy inkább arról van szó, hogy az eleve jobboldali kötõdésû orvosok ideológiai alapon is ellenállnak a reformnak. Az mindenesetre tény, hogy a pártpreferencia kérdésre válaszolók háromnegyede valamelyik ellenzéki pártra szavazna.
A felmérést június 21. és július 10. között készítette a Medián az orvostársadalmat reprezentáló 543 fõs mintán. A válaszadás önkitöltõs kérdõívvel történt. A minta kisebb torzulásait a KSH egészségstatisztikai adatait felhasználva súlyozással korrigálták, így a minta jól tükrözi az orvosok nem, életkor és a munkáltató intézmény típusa szerinti összetételét.
Horváth Ágnes egészségügyi miniszter:
- A kutatás arról gyõzött meg, hogy a kormányzat a helyes irányba halad az egészségügy átalakításában. Azaz nagyon jó a visszajelzés, és már korábban is szükség lett volna egy hasonló kutatásra. Érthetõ, hogy a reform végrehajtásában vannak olyan mozzanatok, amelyek, ha sértenek státuszokat, vagy alapvetõen megváltoztatnak régi, berögzõdött szokásokat, akkor tiltakozást váltanak ki. Ugyanakkor néhány adat meglepett: így például a dobozdíj elutasítása, hiszen Magyarországon nincs is dobozdíj, de hasonló meglepetést okozott, hogy a háziorvosok, akik egyértelmû nyertesei a vizitdíj bevezetésének és ezt el is ismerik, mégis szívesen eltörölnék a rendszert. Meglepett az is, hogy a hálapénzcsökkenés ellentételeként nem számítják bele a megkérdezettek a vizitdíj többletét. Érdekes megállapítása a kutatásnak az is, hogy miközben az orvosok nem ellenzik a várólisták vezetését, a gyakorlatban ez mégsem mûködik. Nem lepett meg viszont, hogy tiltakoznak a gyógyszerfelírási rendszer kontrollja ellen, hiszen ahhoz szoktak, hogy ezen a területen nincs ellenõrzés.
Mihályi Péter, egészségügyi közgazdász, liberális részrõl a reformok egyik kidolgozója:
- Nem lepnek meg ezek az eredmények. Az elmúlt fél évszázad nagy és sikeres egészségügyi reformjai – akármilyen irányban is történt a változás – világszerte mindig erõs ellenállást váltottak ki az orvostársadalom többségében. Ez így volt Angliában, amikor a II. világháború után a szolidaritás és az állami irányítás szerepét erõsítette a kormány, így volt Amerikában is, amikor a 60-as évek közepén bevezették a 65 éven felüliek állami biztosítását, és így volt Szlovákiában is, ahol pár évvel ezelõtt az üzleti biztosítók elõtt megnyitották a társadalombiztosítás piacát. Most, amikor Szlovákiában az új kormány éppen vissza akarja államosítani a magánbiztosítókat, 6000 orvos aláírásával tiltakozott. A tanulság tehát az, hogy a magyar orvosok a reformcélok többségével egyetértenek, de ódzkodnak azoktól a betegek érdekeit szolgáló változásoktól, amelyek csak hosszabb távon hoznak javulást, miközben az õ számukra rövid távon egzisztenciális bizonytalansággal járnak. Ebbõl az a tanulság vonható le, hogy a reform ügyének és az orvostársadalomnak is akkor tesz jót a kormány, ha a változásokat a lehetõ leggyorsabban véghezviszi.
Kökény Mihály szocialista egészségpolitikus, az Országgyûlés Egészségügyi Bizottságának elnöke:
- Biztató, hogy az orvosok milyen sok mindent támogatnak a reformlépésekbõl. A nagyon árnyalt és önmagában is ellentmondásos kutatásból egyértelmûen kiderül, hogy az átalakítás az orvosok szemében se nem fehér, se nem fekete. A válaszok alapján sincs oka a kormányzatnak megtorpanni, hiszen a gyógyítók általában támogatják a változásokat, kivéve, ha a saját egzisztenciájukat érinti egy-egy intézkedés, ami természetes. Ezzel magyarázható, hogy az intézményátalakításról a negatív véleményeket elsõsorban a vezetõ beosztású orvosok fogalmazták meg, hiszen ez az õ státuszukat gyakran jelentõsen rombolta. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy a kormányzati szándék több áttéten keresztül jut el az orvosokhoz: biztosan több támogatója lehetne a reformnak, ha valamilyen közvetlen kommunikációs eszközzel magukat a gyógyítókat is megszólítja a kormányzat. A vizitdíjjal kapcsolatos ellenérzéseket politikai ellengõznek gondolom a háziorvosok körében, hiszen õk nyertesei voltak e hozzájárulás bevezetésének. Mindebben az is benne van, hogy az orvostársadalom tradicionálisan konzervatív.

Elkészült az Egészségügyi Minisztériumban az új egészségbiztosítási rendszer kialakításának menetrendje a fõbb dátumokkal – derült ki a minisztérium vezetõi által szervezett háttérbeszélgetésen. Eszerint szeptember 15-ig megfogalmazzák a törvényszöveget, majd azt – a sikeres parlamenti szavazás esetén – nemzetközi pályázat kiírása követi 2008. január 1-tõl.
Jövõ tavasszal megalakulhatna az 5-8 – a pontos szám még nem eldöntött – vegyes tulajdonú egészségbiztosítási pénztár, 51 százalékos állami 49 százalékos magán-részesedéssel. Az új szervezetek ügyféltoborzásba kezdhetnek az ország egész területén, majd a 2008. július 1-tõl az év végéig tartó idõszakban dönthetné el mindenki, hogy melyik biztosítót választja. Végül a nem választókat szétosztják a társaságok között, és 2009. január 1-tõl beindul a "vegyes rendszer" mûködése.

Mi történt Lovasberényben?

Mint egy liberális forrásunk ennek kapcsán elmondta, mindenképpen ragaszkodnak a nyílt, nemzetközi pályázathoz, ahol a két legfontosabb szempont az lesz, hogy a pályázók milyen szakmai felkészültséget mutatnak – az egészségbiztosítói múlt várhatóan feltétel lesz, vagyis "sima" pénzügyi befektetõket nem várnak – és mennyi tõke invesztíciót ígérnek. Mindezt azért, hogy a "szocialista mutyikat" megakadályozzák.
Az SZDSZ részérõl egyébként az egész átalakulás során megvolt/van ez a félelem a nagyobbik kormánypárttal szemben. Egy liberális vezetõ egy szintén az egészségbiztosítási reformról rendezett háttérbeszélgetésen például azt mondta, az MSZP azért szeretett volna regionális, de tisztán állami tulajdonú biztosítókat, mert ez újabb jól fizetõ sarzsikat jelentett volna a párt kádereinek. "A szocialisták szeme elõtt már ott lebegtek az Audi kulcsok" – mondta a politikus, aki arról is beszélt, hogy az elsõ lovasberényi koalíciós egyeztetésen a reformról, a jelen lévõ MSZP-s erõs emberek megpróbálták teljesen átírni az Egészségügyi Minisztérium által készített elõterjesztést a kórházi ágyak elosztásáról, és pusztán saját politikai szempontjaik szerint újraosztani a férõhelyeket. Ezt egy minisztériumi forrásunk úgy árnyalta, hogy az illetõ politikus azért túlzott, és Molnár Lajost idézte, aki utólag azt mondta, Lovasberényben "szakmailag vállalható politikai döntés" született.
Az új biztosítóknak legelõször is egy garancia-alapot kell létrehozniuk, amelybõl az egyes cégek esetleges veszteségeit pótolják majd. Ebbe a tulajdoni hányad arányában az államnak is be kell tennie a maga részét – a minisztérium képviselõi szerint ennek forrása vélhetõen az a pénz lesz, amit a pályázaton nyertes magánbiztosítók a koncessziókért kifizetnek – utóbbiak idõtartama még mindig nem ismert, mint ahogy az sem, hogy az irányítási jogok hogy oszlanak majd meg az állam és a magáncég képviselõi között.
Szintén nem ismertek még a részletek azzal kapcsolatban, milyen szempontok alapján történik majd az ellátórendszer fejlesztése. Horváth Ágnes korábban arról beszélt, 50-100 milliárd forint befektetést várnak a biztosítóktól, de hogy a magánpénzt hol, mire költik majd, még kérdés.
A minisztériumban van ugyanis olyan elképzelés, hogy kereteket szabnának a fejlesztéseknek – alapvetõen a járóbeteg szakellátás lenne a prioritás –, de erre egy liberális forrásunk azt mondta, ezt a biztosítókra kellene hagyni, hiszen saját területükön õk tudnak a legjobban dönteni az igények szerint; itt megint az a kérdés, hogy az állam hogyan és mibõl teszi a magánpénz mellé a saját részét, ennek legvalószínûbb forrása az egészségügybe a következõ években beáramló mintegy 200 milliárd forint uniós fejlesztési pénz.

"Nem bíznánk az államra a pénzünket"
A koalíciós partnereknek nem sikerült többek között dûlõre jutniuk abban, hogy hány egészségbiztosítási pénztár jöjjön létre, illetve az OEP feladatkörét hogyan és milyen szervezetek között osszák szét.
Az egyik legfõbb vitapont a két párt között, hogy mekkora beleszólást kapjanak a kisebbségi tulajdonosok. A szocialisták szerint ugyanis elegendõ a tulajdoni hányadnak megfelelõ menedzsmenti jog gyakorlása, a liberálisok viszont többet is adnának. Az SZDSZ ugyanis azzal érvel, hogy a. ha a magántõke nem kap érdemi beleszólást a döntésekbe, akkor nem fog beszállni az egészségbiztosításba. Ezt egyébként maguk a biztosítók is így látják, mint az egyik társaság vezetõje fogalmazott: „nem bíznánk az államra a pénzünket”.

Párducmintás vagy egybefüggõ?
A másik fõ vitapont a kormánypártok között a területi elosztás. Míg a szocialisták a régiókhoz hasonlóan egybefüggõ területeket hoznának létre, addig a liberálisok szerint ez nem feltétlenül szükséges. Álláspontjuk szerint ugyanis "párducmintás" is lehetne az ország, a pénztárak innen is, onnan is kapnának illetékességi területet. A társaságok számára egyébként ez utóbbi lenne a kedvezõbb, hiszen a kiegészítõ biztosításokat tekintve nem mindegy, hogy milyen „gazdag” területet kapnak.
"Lehet, hogy most még nincs egyezség, de Gyurcsány Ferenc valószínûleg kezébe veszi az ügyeket"– mondta az eddigi háttértárgyalásokon résztvevõ szakember. Szerinte akárcsak a koalíciós megállapodásnál, a részleteknél is lenyomja a kormányfõ az MSZP torkán a liberálisok elképzeléseit. "Hiszen bárki bármit mond, az SZDSZ nyerte az egészségbiztosítási csatát" – fogalmazott forrásunk.

Biztosító vagy befektetõ?
A multinacionális cégeknél azonban az verte ki a biztosítékot, hogy nyilvánvalóvá vált, nemcsak az egészségügyi hátszéllel rendelkezõ biztosítók és bankok pályázhatnak a kisebbségi tulajdonért. Ezt erõsítette meg egyébként a Népszabadság-interjúban Draskovics Tibor is. Úgy fogalmazott: "És hangsúlyozom: mi nem biztosítókat, hanem professzionális befektetõket keresünk".
"Eddig nem errõl volt szó, most küzdhetünk más befektetõkkel is" – mondta lapunknak az egyik vezetõ biztosító szakembere. "Eddig mindössze két kérdõjellel kellett megküzdenünk, de most jött egy harmadik is" – utalt arra, hogy a részletekrõl szóló tárgyalásokon eddig nem sok problémát sikerült megoldani.
Draskovics nyilatkozatát azonban retorikai fordulatként is értékelik biztosítói körökben. Szerintük a politikai helyzet mondatta ki vele ezt a mondatot. Hiszen az emberek ördögtõl valónak ítélik meg a biztosítókat és a bankokat, ezért használta finomításként a „professzionális befektetõket” nyilatkozatában.
A több biztosítós rendszer egyik kritikusa szerint érthetõ, hogy félnek a biztosítók, mert annyi munka után esélyes, hogy nem õk viszik el a pálmát. Hangsúlyozta: "Eddig ugyanis 14-16 biztosító és bank vett részt a tárgyalásokon, javaslatokat dolgoztak ki, alkukat kötöttek, s most úgy tûnik, más is ráléphet a kitaposott útra".

Több, mint egymilliárd euróval tartozik az állam az egészségügyi dolgozóknak. A jelentés hangsúlyozza: a 35 órás munkahétre való áttérés az oka a felhalmozott és ki nem fizetett túlórapénzeknek. A probléma késletett bombaként ketyeg, ugyanis amennyiben az egészségügyi dolgozók három-négy éven belül elkezdik felhasználni a felhalmozott túlórapénzt korkedvezményes nyugdíjba vonulásra, 2010-re katasztrófahelyzet állhat be a már jelenleg is orvoshiánnyal küzdõ francia kórházakban.A France 2 közszolgálati televízió szerint a még héten nyilvánosságra kerülõ kormányjelentés javasolni fogja az orvostanhallgatók és a nõvérek számának jelentõs növelését Franciaországban, ami viszont szintén jelentõs összegekbe fog kerülni az államnak.
Franciaországban 1315 állami kórház 56 ezer orvost, 200 ezer ápolót és 160 ezer kisegítõ egészségügyi dolgozót foglalkoztat. A 35 órás munkahétre 2002-ben állt át az ország, melynek értelmében az orvosok nem dolgozhatnak heti 48 óránál többet, beleértve az ügyeleti órákat is. A francia orvosok közel fele 48 éven felüli, és így a ki nem fizetett túlórapénzt korkedvezményes nyugdíjra válthatja át.
Évente megközelítõleg 50 millió túlórát teljesítenek a francia orvosok (átlagban 60 és 100 óra között orvosonként) a 35 óra felett, ami 500 millió euróba kerül az államnak. Nicolas Sarkozy államfõ egyik legfõbb elnökválasztási ígérete volt, hogy a felhalmozott túlórapénzt kifizeti az egészségügyi dolgozóknak. A 35 órás munkahétre való átállás az egészségügyben 2003 és 2005 között 3,3 milliárd euróba került eddig a francia államnak.

A miniszterelnököt és egészségügyi miniszterét nem mindenki fogadta kitörõ örömmel – beszédüket bekiabálások és fütty kíséretében mondták el. A kormányfõ azt mondta: szerencse, hogy olyan emberek lakják ezt az országot, akik tele vannak tervekkel, és azt meg is valósítják.
A centrum több mint 2 milliárd forintba került, amihez szûrõbuszok is érkeztek. A megyei közgyûlés elnöke szerint inkább a már meglévõ tüdõkórházat kellett volna fejlesztenie a kormánynak.
Ódor Ferenc elmondta, hogy egyáltalán nincsenek megelégedve azzal, hogy valami kis fejlesztés történik és jóval nagyobb az elbocsátás. „Háromszázon felüli dolgozót kellett a kormány intézkedései miatt elbocsátani a kórházakból, ha ez így tûnik, hogy egy kis fejlesztés meg sok elbocsátás akkor tényleg azt kell mondanom, hogy valami nagy hiba van ebben a rendszerben” – állapította meg a közgyûlés fideszes elnöke.
Ódor Ferenc kijelentette: tiltakoznak a közpénzen képzett orvosok és egészségügyi dolgozók elbocsátása és külföldre kényszerítése ellen is.

Fel kell lépni az orvosok gyógyszerfelírását szabályozó kormányrendelet ellen, amely szerint ha az orvos nem a legolcsóbb készítményt rendeli el a betegének, ha az átlagosnál több orvosságot ír föl, pénzbírsággal sújtható – jelentette ki egy háttérbeszélgetésen Kertay Aurél, a Magyar Orvosi Kamara alelnöke. Ellenállásukat szakmai terápiás indokokkal és a gyakori gyógyszerárváltozással, valamint azzal magyarázza, hogy a háziorvos nem térhet el a rendelõi vagy kórházi szakorvos által ajánlott terápiától. Azért is méltánytalan ez az eljárás, mert a felírt recept egy hónapig érvényes, sõt lehetõség van akár háromhavi adagot is felírni a betegnek, így az orvos számára kiszámíthatatlan, hogy pár hét múlva melyik lesz a legolcsóbb készítmény.
Az orvosok szankcionálása legkorábban 2008. január 1-jétõl történhet meg – közölte Molnár Márk, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) gyógyszerügyi fõosztályának a vezetõje. A tervek szerint ez év második felében – az anyagi következmények életbelépése elõtt – az orvosok indokolt kifogásait is figyelembe véve korrigálják a rendeletet. A fõosztályvezetõ az egyik legfontosabb ilyen észrevételnek tartja, hogy a háziorvos nem térhet el a szakorvosi javaslatra történõ gyógyszerrendeléstõl, így nem õ a „hibás”, ha drágább szert rendel a betegének.
Az OEP azt javasolja, hogy e készítményeket vegyék ki a háziorvosok gyógyszerfelírásának értékelésébõl, mert ezért õk nem szankcionálhatók. Azt is elfogadja a biztosító, hogy a büntetést ne a háziorvosi praxis bevételének százalékában maximálják, hanem a rendelt gyógyszerek tb támogatási értékében állapítsák meg.

Papp Lajos a hírTV „A magyar beteg” címû mûsorában úgy nyilatkozott, hogy a Magyarországon folyó „reform” vagy egyszerûen ostobaság, vagy genocídium. A professzor, aki egyetért a reformok szükségességével, a meglévõ rendszer teljes szétverésének látja az átalakítást, amely helyett nem kínálnak alternatívát.
Véleménye szerint az átalakítás nem veszi figyelembe sem az orvosok, sem a betegek igényeit és lehetõségeit. A kormányintézkedések egyszerûen ellehetetlenítik a kórházak munkáját, ennek bizonyítására példának saját osztályát hozta fel, mely az elmúlt évek során kínosan ügyelt arra, hogy a minisztérium által kínált keretet soha nem lépje túl. Az átalakítások címén azt kívánták tõle és orvosaitól, hogy a 2006-ban megszabott pénzek feléért kétszer annyi embert lássanak el az idei évben.