A PIACOT LEGYÖZHETJÜK, DE MEGÖLNI NEM TUDJUK

A hálapénz tulajdonképpen nem egyéb, mint az illegalitásba szorult piac. A gyógyítás – nemes és követendõ szándékaival együtt – hazánkban is fizetõs üzlet volt, amióta világ a világ. Az orvos is pénzbõl élt, s érthetõen minden évben többet akart keresni, mint tavaly. Mindaddig, amíg a szocializmusnak nevezett kora- és torzszülött jóléti állam ki nem vonta az ágazatból a nyereségérdekeltséget mint legitim motivációs faktortHa alaposabban belegondolunk Horn Gyula vizitdíj apropóján gyakorolt építõ bírálatába, beláthatjuk: az orvos- és kórházlátogatások után szedendõ térítés jelenlegi formájában tényleg nem megoldás. Így hát emelni kell az összegén, hogy valóban az legyen, amitõl a lakossági fórumok törzsnyugdíjasainak bálványa elvetendõnek tartja: népnevelõ intézmény.
Magunk részérõl vizsgálat esetén legalább háromezer, szimpla receptírásnál úgy ötszáz, egy rutinmûtét fennforgásánál vagy hatvanezer forintot vélnénk méltányosnak.
El ne kezdjen valaki siránkozni, hogy az "emberek" nem tudnák ezt kiköhögni. Az átlagbért (vagy többet) keresõ jámbor polgár ugyanis a fenti összegekkel ma is kibéleli a fehér köpenyek zsebét. Csúsztat a háziorvosnak: írná ki táppénzre, ha elfogyott a szabija vagy kiszagolta, hogy el akarják bocsátani. Netán, ha soron kívül akar bejutni a rendelõbe. Operációnál a jelenlegi minimálbér a beavatkozást végzõ orvos tarifájának alsó sávja.
Sok százezren tejelnek feketén, vélt elõnyök reményében. A borúlátó prognózisok szerint a hálapénz (illetve általában az egészségügyi korrupció) felszámolására rövidtávon nemigen van sanszunk. Mi lenne hát – mivel ezek a homályzónából így is, úgy is beáramló pénzek léte realitás – ha nyílttá tennénk a dolgot: ha az, aki teheti, úgyis fizet, tegye legálisan. Az ily módon létrejött többletbevételbõl képezhetnénk orvosi bérpótlékalapot.
Paraszolvencia kipipálva. Ha valaki pedig olyan debil, hogy – miután hivatalosan leszurkolt száz rongyot egy csont- vagy idegsebészeti korrekcióért – mégis borítékkal rohangál a magasságos Doktor Úr nyomában, az megérdemli.
A hálapénz tulajdonképpen nem egyéb, mint az illegalitásba szorult piac. A gyógyítás – nemes és követendõ szándékaival együtt – hazánkban is fizetõs üzlet volt, amióta világ a világ. Az orvos is pénzbõl élt, s érthetõen minden évben többet akart keresni, mint tavaly. Mindaddig, amíg a szocializmusnak nevezett kora- és torzszülött jóléti állam ki nem vonta az ágazatból a nyereségérdekeltséget mint legitim motivációs faktort. De – Hemingway után szabadon – a piacot ideiglenesen legyõzhetjük, ám megölni nem lehet. Tovább él a szürkegazdaság formájában.
Ideje rehabilitálni Profit Elvtársat. Utoljára figyelmeztetünk mindenkit: elõ ne jöjjenek a hipokrita baromságaikkal, hogy nemzeti középosztályunk ebbe belerokkan. Ha posztmodern dzsentriallûröket felmutató polgárkarikatúráinknak, akik ünnepek idején kifosztják a hipermarketeket, képesek havi többtízezres számlát leperkálni a félmillás plazmatévé törlesztõrészletére és a fullextrás verda lízingdíjára, hatéves kölyküknek csicsás maroktelefont és játékprogramot vesznek ajándékba, nincs ennek töredéke az egészségükre, akkor húzzanak a történelem süllyesztõjébe, de gyorsan.
Azt is kiröhögjük, aki úgy érvel: mi becsületes járulékfizetõk lennénk, akkor minek sarcolnak. Õk is tudják, ahogy mi: csak az nem csal, akinek nincs módjában. Mi lesz a kisnyugdíjasokkal, tartósan munkanélküliekkel, szegény nagycsaládosokkal, fedél nélküliekkel? Semmi. Õk eddig se fizettek hálapénzt – nem futotta rá –, így rászorultsági alapon a legalizált verzió alól is mentesülnek.
És még nem fogytunk ki a jó hírekbõl: aki (nagyságrendekkel a minimális fölötti jövedelemmel bíró, nagykorú állampolgárként) nem akar vakbél- avagy bypassmûtétnél hirtelen zsebbe nyúlni, kiegészítõ magánbiztosítást köt. Aztán fokozatosan eme mellékjárulék összege mind csak növekszik, az állami tb-sáp viszont a fentivel egyenes arányban csökken. S a végén jámbor középpolgárunk szinte biztosítási díjának teljes összegét zárt magánszámlára utalja. Néhány százalék kivételével, mely a fizetni nem tudók kezeléseinek fedezése végett létrehozott állami segélyalapba megy.
Ez a – büdzsé által felkerekített – szolidaritási adó teszi lehetõvé, hogy a rendszerbõl kihullottak is hozzájussanak a szolgáltatások minimálcsomagjához. Sõt, egyre komfortosabb ellátáshoz, ha a virágzó magánkórház- és rendelõipar adóbevételei mind többel gazdagítják az össznépi bukszát.
Szociálisan érzékenynek maszkírozott rendezõk filmjeinek obligát jelenete, hogy a gonosz amerikai betegbiztosító csak részben állja a páciens költségeit, így az illetõ jelzálogot vesz fel a házára, eladja kocsiját, hogy szike alá feküdhessen. Arról már kevesebbet dumálnak, hogy ez ugyanígy van az elvileg önrész nélkül funkcionáló magyar ispotályokban – csak épp sokkal aljasabb módon.
Az orvoskamarai méltóságok kenetteljes arcvonásainak takarásában mindennek ára van – a várólisták élére kerülésnek, a nõvér figyelmének, hogy idõben bejussunk a kivizsgálásra, az operáció utáni gondos sebkötözésnek, a felfekvésfekélyek képzõdését meggátló vízágynak, a vérrög trombózissá alakulását blokkoló szûrõnek, az emberi hangnak, méltóságunk betegség alatti csorbítatlanságának, az infúziós palack alapos cserélgetésének, az utókezelés minõségi színvonalának. Kivétel van, de az csak próbára teszi a szabályt, anélkül, hogy megdöntené.
Dûlõre kell jutni hát, mi legyen inkább az ember: öngondoskodásra törekvõ autonóm lény, vagy kísérleti állat a paternalista hipokrácia gigászi lombikjában.