Cerebral-phimosis absoluta

 

Amikor a rózsadombi parasztfőnök pajzsra emelte, és valóságos vezért csinált belőle, elhitte (mert senki nem merte az ellenkezőjére figyelmeztetni), hogy hívó szavára megmozdulnak a Kárpátok, kiáradnak medrükbőla folyók, s ha úgy tartja kedve, mérhetetlen nagy bögyébe mindenki mást beszippanthat

 

 

 

 

 

 

A második forduló éjszakáján azt láthattuk, a pártok házatáján megjelentek Petőék és a Kuncze-korú emberek unokái, s a jelek szerint nem hisznek annak a minden órában mással riogató öreg bácsinak, aki a rendszerváltás bajnokaként egy rozsdás karddal hadonászik.

 

Azok, akik emlékeznek rá, jóljárnak, mert újra láthatják a vezért a vezérség előtti pillanatokban. Akikéletkoruk miatt nem emlékezhetnek, szintén jól járnak, mert megtudhatják, kivolt egykor „a vezénylő tábornok úr”. A rendszerváltás bajnoka, aki ajándékbaadta a magyaroknak a szabadságot – amint e hőstettére szerényen utalt jó egyhónapja a Kossuth téren. De ez még Waterloo előtt volt.

 

 

 

 

Szakállas volt, jókedvű, az akkor még szintén vadliberális Bayer Zsolttal az oldalán őszintén és rajongva mosolygott a fiatal Kuncze Gáborra. Egy másik képen Kövérrel a háta mögött smúzolt Pető Ivánnak. Amikor ötéves lett a Fidesz, boldogan hozta a gyermekeit, örömmel játszott velük, ártatlan és kaján tekintettel nézett a jövőbe. Akkor még nem volt súlyos, meg komor, papokkal nem parolázott, és nem gondolt arra, hogy a jó Isten direkt neki teremtette a nagy árvizeket (hogy hősiesen leküzdhesse). Ha pedig valaki tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt azt jósolja neki, hogy egyszer majd a rovásírásra meg a hátrafelé nyilazásra szakosodott lapszerkesztő vezénylő tábornok úrnak szólítja, minden bizonnyal körberöhögi a fél Dunántúlt.

 

Aztán kirúgta régi elvbarátait, és fölfedezte, hogy a rovásírásos, árvalányhajas oldalon több a keresni valója. Amikor a rózsadombi parasztfőnök pajzsra emelte, és valóságos vezért csinált belőle, elhitte (mert senki nem merte az ellenkezőjére figyelmeztetni), hogy hívó szavára megmozdulnak a Kárpátok, kiáradnak medrükből a folyók, s ha úgy tartja kedve, mérhetetlen nagy bögyébe mindenki mást beszippanthat. Orbánból urambátyám lett, a fiatalos hadarást fölváltotta a szenteskedő, kenetteljes célbeszéd, a társadalmat pedig úgy képzelte el, hogy elég egy mondat a nyugdíjasoknak, egy a tűzoltóknak, egy a tanároknak, egy az orvosoknak. Tűrte, állta, ma is állja, hogy nevét kórusban üvöltsék, s eljutott oda, hogy a kampány során többször is nyíltan belehazudjon az ország képébe (például hogy megszavazta a 13. havi nyugdíjat). Amikor a Gyurcsány-Orbán vita során kikérte magának a (végig nadrágja körül legyeskedő Bayertól származó) panelprolit, meg kétségbeesetten beharangozta a Budapest-fejlesztési Minisztériumot, láthattuk, a mesének vége, ennél nem tud lejjebb nyúlni.

 

A két forduló között bebizonyította, hogy képzelőerőnk véges. Aztán akkorát bukott, hogy még most is zeng tőle a fülünk. A második forduló éjszakáján azt láthattuk, a pártok háza táján megjelentek Petőék és a Kuncze-korú emberek unokái, s a jelek szerint nem hisznek annak a minden órában mással riogató öreg bácsinak, aki a rendszerváltás bajnokaként egy rozsdás karddal hadonászik.

Azt kívánom neki, legyen boldog a gyerekeivel, termeljen a hazának sok bioszőlőt, érjen el sok sikert a civil szférában vagy a politikában. Sokakkal ellentétben – akik az országot kettészakító manőverei és pökhendi viselkedése miatt utálják – egyáltalán nem óhajtom, hogy eltűnjön. Isten őrizz! Maradjon csak velünk, hogy megbölcsülve elmesélhesse az utána következő nemzedékeknek, mit, mikor, hogyan rontott el. És segítsen nekünk abban, hogy megértsük: milyen volt felkiáltójelnek lenni, nem sokkal azelőtt, hogy az ember parányi kis ponttá válik.

NOL • Népszabadság Online • 2006. április 27.  Rab László  cikke alapján

 

 

 

 

 

 

Fórum>>>>