EGY KIS KÖZGAZDASÁGTAN

A GAZDASÁG NEM EGYSZERŰ MATEMATIKA

 

A médiában manapság gyakran felvetődik: miért hallgattak az értelmiség képviselői az elmúlt évtizedekben a gazdaság súlyos problémáiról. Nem mind hallgattak. Mi több, világosan megfogalmazták, hogy erkölcs és politika elválaszthatatlan egymástól. Csakhogy éppen az a média, amely ma a hallgatást kifogásolja, tudomást se vett a perifériára szorított szakemberek véleményéről. Erkölcs a politikában? Nonszensz! Valaha azt tanította a szocialista elmélet, hogy a politika: sűrített gazdaság. Ezt talán nem volt érdemes kidobni a hajóból. Valóban, a politikai döntések nagy többsége elválaszthatatlan a gazdaság helyzetétől. A dolog azonban fordítva is igaz: a politika szerepe óriási a gazdaságban. Gyakran igyekszenek misztifikálni a piacot, mintha az vegytiszta matematika lenne. A modern gazdaságban még mindig óriási az állam szerepe, egyszerűen annak következtében, hogy a politikai döntések is pénzbe kerülnek, a politikai döntések is eredményezhetnek vállalatgazdasági költségeket – vagy éppen jövedelmeket. Hogy érthetőbb legyen: ha az állam(háztartás) számlájára egy politikai párt túl sokat ígér szavazóinak, az előbb vagy utóbb az adófizetők költsége lesz. Ha teljesíteni akarja, adót kell emelnie; ha nem akar, nő az államadósság, vagy az állami vagyon kerül eladásra, döntően külföldieknek. Mindkét esetben – előbb vagy utóbb – a magyar polgár terhei növekednek meg. S mindez azért, mert a hatalom megszerzése/megtartása érdekében politikai döntés született.

Valójában a legegyszerűbb piaci művelet is politikai következményekkel jár. Maga a piac sem semleges. Minden gazdaság "politikai gazdaság" (Gunnar Myrdal Nobel-díjas közgazda szavai). A javak, jövedelmek osztozkodásáról van ugyanis szó, ami nagyon is húsbavágóan érinti a társadalom tagjait. A gazdaságot ugyan döntően a piac koordinálja, de az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb szerepe volt benne az államnak. J. M. Keynes tanulmányai – pontosabban, az 1929-33-as világválság – hatására rádöbbentek a politikusok, hogy a szabadjára engedett kapitalizmus olyan nagy társadalmi veszteségek árán korrigálja magát – ha rossz döntéseket hoznak a szereplői -, hogy az hatalmas társadalmi feszültségeket kelt. Tudatos emberi cselekvéssel meg kell tehát előzni az ebből eredő problémákat és veszteségeket. Ki kell építeni az állami újraelosztás rendszereit. Az így kialakult rendszereket Paul Samuelson (egy másik Nobel-díjas közgazda) "vegyes gazdaságnak" nevezi, hiszen kapitalizmusnak már aligha hívhatjuk. A kapitalizmus fogalma összefonódott a piac teljes szabadságával. Ezt azonban már nagyban mérsékli, hogy az állam ugyancsak mélyen belenyúl polgárai zsebébe. Természetesen, elvileg mindez azért történik, hogy fenn lehessen tartani a növekedés magas ütemét, válságok nélkül. A fejlett ipari államok kormányai a költségvetési politika "bevetésével" lesimították tehát a konjunktúraciklusokat, adópolitikával és közvetlen transzferekkel jövedelmeket csoportosítottak át a szegényebb néprétegek javára, és jelentős infrastrukturális beruházásokat valósítottak meg, úgymond a köz javára.

Csakhogy amivel lehet élni, azzal visszaélni is lehet. Ha a közösségi pénzköltés egy hatalmi csoport privilégiumává válik, akkor az a hatalom megtartásának érdekében is felhasználható. Erre már Schumpeter, az ugyancsak jeles közgazdász is rámutatott. Úgy vélte, hogy a törvényhozói és végrehajtói hatalmat megszerző politikusok a közfeladataikat elsősorban a hatalmuk megtartása érdekében gyakorolják. "Azt nézik, hogy miként lehet jövedelemre, hatalomra és tekintélyre szert tenni a hivatal gyakorlása révén." Ez a fő cél, emellett csak "melléktermék" az a tény, hogy kormányozni kell. Ez bizony elég kemény állítás!

A közgazdaság-tudomány a politika szolgálóleánya volt itt Közép- és Kelet-Európában a kommunista diktatúra idején. A liberálkapitalizmus demokratikus változata azonban sokkal bonyolultabb technikákkal érvényesíti ugyanezt. Nyoma sincs erőszaknak. Minden önkéntes, szabályos, a képviseleti demokrácia teljes és valóságos betartásával történik. Önként és dalolva vállalja el egy nemzet, hogy nevében cselekedve, vezetői magáncélokat kövessenek.
Keynes elméleteiben idealizálta a kormánytisztviselőket. Másfajta, emelkedettebb magatartást várt el tőlük, mint az üzleti életben tevékenykedő kollégáiktól. Azt várta el, hogy e posztjukon egyéni érdekeiket mellőzve, képesek lesznek kizárólag a közérdekre koncentrálni. Ez az elvárás nem volt reális. A vállalkozók profitot maximalizálnak, a politikai vállalkozók viszont szavazatszerző képességet. Száz évet szentelt a közgazdaságtan az emberi viselkedés tudományos magyarázatára. Miért dobnánk ki ennek eredményeit akkor, ha kormányzattal kerülünk szembe? A politikai "vállalkozó" is a saját érdekeit fogja követni.

Addig természetesen a közérdek és a magánérdek akár egybe is eshet a politikai "vállalkozások" esetében, amíg jól megy az "üzlet". Addig nincs gond, amíg csak pozitív kiigazítást kell szorgalmazni. Amíg csak adni kell, növelni a vásárlóerőt. Az emberek szeretnek pénzt költeni, viszont utálnak adót fizetni. Sikerre vágyó politikus ezért aligha fogja a költségvetési deficittől való félelmében – választások előtt – a kiadások megszorítását javasolni. "Az igazi művészet a választási ciklusokra szabályozott politika, azaz a húzd meg-ereszd meg. A ciklus elején légy kemény, mondd, hogy elődeidtől meglepően sok nehézséget kaptál örökségbe, s ezt helyre kell hozni – noha semmi kedved sincs hozzá -, s mihelyt lehet, azonnal csökkenteni fogod az adókat, s növelni a közkiadásokat, emelni fogod a katonák, rendőrök, tűzoltók bérét, javítani az egészségügyi ellátást, s növelni a nyugdíjak reálértékét". Tíz éve írtam le e sorokat.
Már 1994-ben is jól látható volt, hogy ezzel a filozófiával nyerte meg a választásokat az MSZP. Majd 2002-ben az addigiaknál jobb életet, "jóléti rendszerváltást" ígérve ütötte ki riválisát a nyeregből. Mire kiderült, hogy ennek megvalósítása nem fog menni, meglepő lépésre került sor. Jönnie kellett volna a megszorításoknak, de akkor már késő volt. Túl közel voltak a 2006-os választások. Nem lehetett az "ereszd meg-ek" közé beilleszteni egy komolyabb "húzd meg-et". Nem volt más hátra: el kellett fedni az igazságot. Hazudni, más szóval. Legalábbis addig, amíg lezárják a szavazóurnákat.
Amikor erre az "apró" trükkre rádöbbentek a választópolgárok, akkor már a játékszabályok szerint számukra volt késő. Igaz, az önkormányzati választásokon kifejezték a véleményüket, de az önkormányzatok pénzügyileg alapvetően a központi költségvetéstől függenek. S ha a fejlesztési pénzekről is a kormány bír döntő szóval, akkor a helyi közösségek rövid pórázon maradnak. S mindezen galádságok ellenére, most valami furcsát fogok állítani.
Az alapvető probléma nem a rendszerben, a hatalmon lévőkben, a médiában, hanem saját magunkban van. Mindenki szem a láncban.
 
Azt mondják, Kádár János nagyon ügyelt arra, hogy a politikai bázisát jelentő munkáscsaládok életszínvonalát kedvezőtlenül érintő intézkedésekre lehetőleg ne kerüljön sor. Ez alapozta meg hosszú uralmát. Tette azt annak árán is, hogy az országot eladósította. Akkor ugyan nem volt demokrácia, de a tömegtámogatás biztosítása, a zavargások elkerülése elsőrendű kérdés volt. Attól félt, hogyha a népre "ráengedik" a magas energiaárakat, kitör az elégedetlenség. Csakhogy ezzel csupán áthúzta a lovat a Karpfsteiner utcába – hogy egy régi mondást idézzek. Elnapolta a következményeket, amelyek a rendszerváltás után megérkeztek. A demokratikusan választott kormányok viszont még kevésbé tudtak a felgyülemlett (implicit és explicit) adósságokkal szembenézni, hiszen nyomban kiszavazta őket a nép a hatalomból. Eladogatták tehát a családi ezüstöt, s a privatizációs bevételből fizetgették az adósságokat – de aztán gyorsan csináltak hozzá másikat. Hogy bebiztosítsák, megvásárolják vele a szavazatokat. Hiszen mindkettő fontos: a külföldi tőke, hogy finanszírozzon, de az sajnos nem választójogosult, s a polgár, aki választ, viszont üres a zsebe.
Egy viszonylag rövid nyugodt fejlődési szakasz után a jobb élet iránti türelmetlenség lett az a rossz tanácsadó, amelyre pányvát vetett a korabeli ellenzék. Lehetne jobban is élni, s nálunk van a bölcsek köve. De ha még nincs, majd lesz. Ez segített is átlavírozni a közelmúlt országgyűlési választásain, s most már csak ki kellene húzni addig, amíg az EU-csatlakozás negatívumai mellé némi pozitívum is párosulhat majd. A hatalom abban reménykedik, hogy ez majd hangulatváltozást idéz elő – csak addig bírjuk ki valahogy. A konszolidáció viszont elkerülhetetlen, az eddig elköltött pénzeket valakitől vissza kell szipkázni, mert másképp az uniós pénzeket nem kaphatjuk meg.
Ez bizony nehéz feladat. Meg kell magyarázni a polgároknak, hogy a nadrágszíj-megszorítást vállalniuk kell. Akkor, amikor mindenki úgy érzi, hogy ő már eddig is éppen eleget vállalt. Ráadásul a bizalom is elveszett. A csalódott polgár egyszerűen nem hiszi el, hogy van értelme a dolognak. Hogy kellenek a megszorítások, s hogy az áldozatvállalás nemzeti érdek, azt talán még belátja, de hogy pont ő az, akinek szenvednie kell, már nehezebben nyomható le a torkán. Másrészt nem érzékeli, hogy mások is arányosan vállalnak-e annyit a terhekből, mint ő.
Le kell szögezni: az államháztartás konszolidációja valóban nemzeti érdek. Ekkora hiánnyal a költségvetés nem görgethető tovább. Ha nem hozzuk közös áldozattal helyre – amit nyilvánvalóan elrontott a csekély többség által megválasztott politikuscsapat -, akkor az EU-csatlakozástól már régóta várt fellendülés mindnyájunk számára elmarad. Azt azonban nem lehet eljátszani, hogy ti áldozatot hoztok mindnyájan, mi, a hatalmon lévők pedig besöpörjük az elismerést. Társadalmi garanciákra van szükség, hogy az áldozat nem lesz hiábavaló. El kell felejteni a zárt üléseket és az összekacsintásokat. Türelmes egyeztetéseket kell kezdeni. Igen, szorít az idő, de erről a késedelemről is csak a hatalom tehet. Éppen elég türelmi periódust kapott a brüsszeli uraktól, hogy kellő időben tegyen valamit. Erőből nem lehet ezt a játszmát végigjátszani. Ha megpróbálják, azt nem demokráciának, hanem diktatúrának hívják. A tőke azt is tudja szeretni. Az emberek azonban ötven évvel ezelőtt világosan kimutatták, hogy ők viszont nem.