ÉRDEKTELEN ÉRDEKEGYEZTETÉS

Egyre több érdekképviselet csatlakozik a szerdai sztrájkhoz, és vezetõik az okok között szinte mindig a társadalmi egyeztetés hiányát említik meg. Vagyis azt, hogy olyan nagy horderejû kérdésekben, mint az egészségbiztosítás és a nyugdíjrendszer átalakítása, a hatalom nem vette a fáradságot, hogy elõzetesen kikérje az érintettek véleményét.
Pedig ha a reformok fabrikálói beiktatták volna az érdekegyeztetést az elõkészítési folyamatba, ez egyáltalán nem ellenkezett volna a hazai hagyományokkal. Pontosabban a rendszerváltozás után kialakult gyakorlattal. A kilencvenes évek elején ugyanis szinte közhelyként könyvelték el a pártállami rendszer megdöntésének egyik legfontosabb vívmányát, hogy már nem lehet Magyarországon fontos döntéseket hozni az érintettek háta mögött. Ennek megfelelõen az Országos Érdekegyeztetõ Tanács üléseit közérdeklõdés övezte, az ott zajló viták a lapok címoldalán szerepeltek. És például a társadalombiztosítás témakörében a törvényhozói döntések nem is születtek meg addig, amíg az OÉT "oldalai", a "szociális partnerek" (a kormányzat, a munkavállalók és a munkáltatók képviselõi) nem csaptak egymás tenyérébe a hosszú, fárasztó vitát lezáró kompromisszum megpecsételéseként.
Ma már tudjuk: a másfél évtizede zajló érdekegyeztetési folyamatban a felek nem mindig találták meg a legjobb megoldásokat.
A nagy lelkesedéssel kitervelt és országos voksoláson összehozott egészség- és nyugdíjbiztosítási önkormányzatok például nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket, és 1998-ra el is tûntek az életünkbõl. Továbbá a törvény elõírása szerint nem minden ügyben kellett figyelembe venni a munkáltatók és a szakszervezetek véleményét. Az egyeztetés végén a kormányoldal néha jóindulatúan bólogatott, de a parlamentben – esetleg egy-egy költségvetési kényszerhelyzet szorításában – a jóváhagyott megállapodás könnyen semmivé foszlott.
A tökéletesnek egyáltalán nem tekinthetõ érdekegyeztetési alkufolyamat még így is sokat jelentett a munkavállalóknak és a munkaadóknak. Úgy érezhették – és nem alaptalanul –, hogy a hatalom valamilyen módon mindig tekintetbe veszi az õ szempontjaikat. Ha a kormány eltért az egyeztetésen elfogadott határozatoktól, a sajtó magyarázatot követelt, a szociális partnereknek pedig cserébe engedményeket illett felajánlaniuk. Ez a tárgyalásos konfliktusoldás felsõbbrendûségét is bizonyította a hatalom erõpolitikájával szemben.Az országos érdekegyeztetésnek tulajdonított kiemelt figyelem arra is alkalmas volt, hogy a konszenzuskeresés gyakorlatát alacsonyabb szinteken is meghonosítsák. Rendszeresen tartottak például négyoldalú összejöveteleket a közalkalmazottakat érintõ kérdésekrõl – ezeken az önkormányzatok képviselõi is részt vettek.
Azóta viszont sok víz folyt le a Dunán.
Ma is létezik az Országos Érdekegyeztetõ Tanács, rendszeresen összejönnek a szociális partnerek, csakhogy alig figyel rájuk valaki. Az érdektelenség természetesen a megállapodások súlytalanságából adódik. A kormányzat azon túl, hogy a gyakorlatban elhanyagolhatónak ítéli a másik két oldal álláspontját, még a bizonyítványát sem magyarázza: meghozza a döntést, az OÉT jegyzõkönyve meg olvasatlanul porosodik az irattárban.
Az érdekegyeztetés fokozatos becsületvesztése országos járvánnyá fajult: nincs beleszólásuk az orvosoknak az egészségügyi átalakításba és a pedagógusoknak az iskolarendszer racionalizálásába. A szárnyvonalak felszámolásáról is csak a sztrájk meghirdetése után kérdezték meg a vasutasokat. Azaz általában bejelentik az érintetteknek, hogy az adott területen milyen lépéseket készül tenni a kormány, de a folyamatba valódi beleszólása nincs a szakmának. Nem véletlenül jelentette ki a minap Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság elnöke, hogy az érdekképviseletek döntés-elõkészítésbe történõ bevonásának hiányos szabályozása az egyik "legnagyobb deficitje a rendszerváltás utáni demokratikus átalakulásnak".
A hatalom persze nehezen fog belemenni, hogy saját jogosítványainak szûkítése árán erõsítse az intézményesített érdekegyeztetést. A sztrájk nem elegendõ – a kormány azzal érvelhet, hogy ma Európa fejlettebb országaiban is gyakoriak a munkabeszüntetések.
Talán tényleg csak az Alkotmánybíróság lenne képes arra, hogy a "deficit" felszámolására kényszerítse a politikai elitet.

Hozzászólás a fórumban>>>