Gyilkosok vagyunk?

"Nem fognak olyan kórházakban szolgáltatást vásárolni a betegeiknek,
ahol potenciálisan megölik a betegeket” – nyilatkozta 2007. április 27-én az egyik televízió Híradójában Horváth Ágnes
egészségügyi miniszter.

Az egészséges életmód híve vagyok, nyolc óra munka
után legalább két óra testmozgás. Magam temetem el az áldozataimat. Péntek éjjel
a jól végzett munka fáradalmai után a futtbalpályáról hazafelé tartottam néhány
kartársammal. Éppen a jövõ heti ölési terven vitatkoztunk, amikor lélekszakadva
rohant velünk szembe a kórházigazgató. Hol jártatok Ti szerencsétlenek, egyik
temetõben sem találtalak titeket?! Felvilágosítottuk a direktort, hogy a
teljesítményelvû finanszírozás bevezetése óta a város összes temetõje és
közparkja megtelt. Legyintett, majd lakonikusan közölte lebuktunk. Páni félelem
lett úrrá rajtunk, a diátásnõvéren, a belgyógyászon, gyerekgyógyászon,
nõgyógyászon. De legjobban a patológus omlott össze. Uram isten, uram isten, én
kétszer annyit fogok kapni, hiszen a halottakat is megölöm. Szerencsére
idõközben kifújta magát az igazgató, s szó szerint elmondta a miniszteri
nyilatkozatot. A kegyelemben részesült halálraítélt érezhet hasonlót, mint akkor
mi. Ezek szerint megússzuk? A direktor szerint a maffiatörvényt a
miniszter is betartja, saját fajtáját csak nem küldi börtünbe. Másrészt a
miniszter nyilván gondol arra, hogy ha elbukik a reform, akkor estleg újra
gyakorló ölészként kellene dolgoznia. De a nyilatkozat világos jelzés: ha tovább
gyilkoljuk a betegeket a végén még nem szerzõdik velünk a magánbiztosító csak az
állami. Ijesztõ perspektíva.

Mit mondhat egy orvos, ha lepotenciálisgyilkosozza valaki?

Normális esetben elõször is megszólal benne az orvos. Gyorsan számot vet a
helyzettel, s végiggondolja, hogy egy ilyen nyilatkozat beleillik-e valamelyik
nagy elmegyógyászati kórképbe. Ha úgy ítéli meg, hogy akut teendõ van, az illetõ
magát vagy másokat fizikailag veszélyeztet, injekciót ad, mentõt hív. Ha nincs
akut helyzet, akkor is köteles orvosként kollégái figyelmét (budapesti
pszichiáterek!!) felhívni, hogy kezelni kellene az illetõt.

Mit mondhat egy magyar orvos, ha 2007. áprilisában az
egészségügyi miniszter potenciálisgyilkosozza le?

Lehet, hogy mégsem elmebeteg. Hanem fizetett háborús uszító. (esetleg
mindkettõ.) Ugyanis háborús helyzet van. Az orvost ki kell iktatni. Megtörtni,
megalázni, megfélemlíteni. Mert ez a feltétele annak, hogy 2-3 millió
elszegényedett, beteg, érdekeinek érvényesítésére már képtelen, közvetlen
termelésbe már nem állítható "élõsködõt" ki lehessen szorítani a
közszolgáltatásokból. Senki más nem védheti meg õket betegségük esetén csak az
orvos és a nõvér. Mindenki más számára a "beteg" fogalom, a gyógyító számára
"ember". Éppen ezért a hatalom szinte minden egyes intézkedésében felismerhetõ a
cél, hogy a beteg és gyógyítója közti bizalmi viszonyt tönkre tegye.

Csöndben vagyunk. Ahhoz képest, hogy háború van csöndben
vagyunk. De majd minden kolléga naponta 10 és 20 beteggel beszélget. Kérdez és
válaszol. Nemcsak a tüdejét hallgatja meg, hanem kérdezi a véleményét a
helyzetrõl. Nem találkoztam még olyan beteggel, akibõl ne a panasz dõlt volna,
aki számára a regnáló hatalom intézkedései ne embertelennek tûntek volna fel.
Ezek a beszélgetések a legfontosabbak. A háborút itt nyerhetjük meg betegek,
nõvérek és orvosok. Hogy nem hagyjuk magunkat szembefordítani egymással!

Vannak, akiknek a hallgatására nincs mentség. Az embertelen,
betegek százainak halálára, ezreknek egészségkárosodására vezetett "reform"
végrehajtóira gondolok. A kórházigazgatókra, a vezetõ orvosok testületeire. (Tisztelet a létezõ
kivételeknek.)

 mosolyis