HÁBORGÓ – ORVOSOK LAPJA 2007.MÁJUS

Az egészségügyi reform, a végrehajtásában résztvevõk, a folyamatot elszenvedõk számára rémálom. Sajnos az elszenvedõk közé tartozunk mi, orvosok is. Ez baj. Mert ezt is csak elszenvedjük. A mi korosztályunk az elszenvedõ korosztály. A munkás-paraszt diktatúrában elszenvedtük az értelmiségnek kijáró, hivatalos politika szerinti mellõzöttséget, negatív diszkriminációt, mi voltunk az ingyenélõk, a nem termelõk, a munkásosztályon élõsködõk. Csendben átszenvedtük azt a pár évtizedet a többi értelmiségivel együtt. Tudtuk, láttuk és némán tûrtünk.
A III. Köztársaság kikiáltása után reménykedtünk, hogy a rendszerváltás következményeként az orvosi hivatás és maguk a gyógyítók elfoglalhatják a megérdemelt helyüket a társadalmi hierarchiában. Nem így történt. Az egészségügyben maradt a feudalizmus, a hûbéruralmi rend. Eközben a társadalmi értékrend átalakult, a társadalom átrétegzõdött, a gazdaságban megindult az eredeti tõkefelhalmozás, mi pedig maradtunk a „korrupció melegágya”, „a reformok gátja”, a pénzéhes, lelkiismeretlen emberek hada. Sõt! Az elmúlt években sikk volt a sajtóban az orvosi hivatást lejáratni, ok nélkül rágalmazni, prejudikálni az általunk elkövetett „mûhibák” tömegét, vagy akár vélt okok miatt nyilvánosan meghurcolni orvosokat. Gyenge morgolódásunk, vagy éppen halk zúgolódásunk nem hallatszott el az „égig”. A sajtónak nem jelentett szenzációt a sok ezer megmentett élet, meggyógyított beteg, a tudása legjavával, tisztességesen gyógyító orvosok ezreinek fáradtsága, küzdelme. Ezt sugallta a hivatalos politika. Legyenek õk a bûnbakjai a gödör szélén tántorgó egészségügy szétverésének. A kegyelemdöfést pedig a magyar parlament adta meg az orvoskarnak akkor, amikor egyetlen tollvonással megszüntette a Magyar Orvosi Kamarát. Nem csak a kötelezõ kamarai tagságot törölte el, ahogy álságosan kommunikálták a sajtóban, hanem elvették az összes köztestületi jogosítványát.
Akkor kezdõdött. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Eltiporni, lesöpörni mindent és mindenkit, aki ellenállni mer a nagy jövõt álmodónak! Ezért van most háború. Helyi és magyar. Mert egy egyszerû ember számára mit is jelent a háború? Szenvedést, nélkülözést, halált, méghozzá anélkül, hogy tisztában lenne a háború okával, fõleg ismeretlen számára a háború célja. A politikai hatalom soha nem bajlódott azzal, hogy megmagyarázza alattvalóinak a helyzetet, megnyerje az együttmûködésüket „a szent cél érdekében”. A háború vesztesei mindig az egyszerû emberek, bárhol is éljenek. A hatalom képviselõi, a pártkatonák megrögzötten ragaszkodnak téveszméikhez és csípõbõl tüzelve kaszálnak, ontanak ki emberéleteket,  mert fõ a gyõzelem. De kit akarnak legyõzni mindenáron? Mindenkit, aki ellentmond. Ki mond ellent az egészségügyi reformnak nevezett „fûnyírógép” vezetõjének? Ki mondhat ellent? Kinek kellene ellentmondania? Talán azoknak elsõsorban, akik tisztában vannak az esztelen, kaotikus állapotot teremtõ jogalkotás következtében kialakuló, beteget és orvost egyaránt megnyomorító következményekkel. Azaz minden hivatását lelkiismeretesen végzõ orvosnak! Beleértendõk ebbe a körbe a vezetõ beosztást betöltõ orvosok, szakmai kollégiumok – akik mint tudjuk, a miniszter tanácsadói – a tudományos testületek is. Hogyan vállalhat nyugodt lelkiismerettel szakmai felelõsséget egy intézményvezetõ létszámleépítések, kapacitás korlátozások közepette a gyógyítás biztonságáért, annak tudatában, hogy nem lesz ápolószemélyzete, nem lesz elég orvosa az ellátáshoz?  Nem lesz pénz az ellátásra? Majd megtanulják, hogy mit jelent a gazdaságilag megengedhetõ és a szakmailag indokolt! Meg fogják tanulni, de nem két hónap alatt! Az intézményvezetõk, a tulajdonos önkormányzatok csak azért teszik, mert tudják, hogy orvosai zokszó nélkül fognak dolgozni az elbocsátottak helyett is! Mert félnek, mert parancsba kapták a hallgatást. Szándékosan, tudatosan rendszerhibák tömegét elõidézni felelõs magatartás? 
Az egészségügyi stratéga azért engedi meg magának a teljes magyar orvoskar negligálását, mert tisztában van vele, hogy reakció nélkül hagyjuk? Vajon az alkalmazott orvosok tisztában vannak-e vele, hogy a felelõtlen „felelõs vezetõk” utasításainak megfelelõ, a szakmai lelkiismeretnek is ellentmondó eljárásokért a felelõsséget egyedül õk fogják viselni? Még akkor is így lesz, ha „neves” ügyvédek nem használják ki (ennek a valószínûsége közel zéró) az adódó lehetõséget. Aki két évnél többet dolgozott Magyarországon (talán bárhol a világon) orvosként, az tudja, hogy utólag minden sokkal kézenfekvõbb, utólag kristálytiszta, mit kellett volna csinálni és hogyan, abban a bizonyos kritikus pillanatban, amikor történt valami, aminek nem kellett volna. Ennek a szakmának ugyanis az a sajátossága, hogy hiába gyûjtötték össze könyvtárnyi könyvben elõdeink tapasztalatait, a természet csodájának köszönhetõen az emberi szervezet mûködése a lehetõségek végtelen variációja, tehát a gyógyulás vagy tragédia bekövetkezésének lehetõségei is hasonlóak. Ez pedig minden orvos lelkének hatalmas megpróbáltatás. A szakmai lelki prés is igen nehéz terhet jelent számunkra, ha ezt még tetõzik a megaláztatással, az állandó és értelmetlen fenyegetésekkel, figyelmünket elvonják az igazi teendõinktõl, a gyógyítás minõsége nem fog javulni. Még akkor sem, ha a VERSENYT bálványként fogjuk imádni. Legfeljebb egymás holttestén átgázolva tudunk majd eleget tenni a „hõn imádott” szolgáltatói verseny követelményeinek.  És akkor vége lesz a háborúnak, mert „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”.

Dr. Borsi Éva
Nemzeti Orvosi Szolidaritási Alapítvány – NOSZA