Ha az egyes intézkedéseket vesszük sorra, akkor azt hihetnénk, hogy az orvostársadalom alapjában véve támogatja az egészségügyi reformot. A társadalombiztosítás potyautasainak kiszûrésével és az egynapos sebészet támogatásával szinte minden orvos egyetért, és a többség szükségesnek tartja, vagy legalábbis nem ellenzi a kormány szándékait néhány nagy vihart kavaró témában is, mint például a kiemelt kórházak létrehozása, a színlelt szerzõdések felbontása vagy a várólisták ügye. A felsorolt 16 intézkedés közül négy volt, amelyrõl többen mondták azt, hogy káros, mint ahányan szükségesnek tartják – ezek a kórházbezárások, a dobozdíj bevezetése, a kötelezõ kamarai tagság megszüntetése és fõleg a gyógyszerfelírási szabadság korlátozása.
Ehhez képest azonban összességében a reformról sokkal lesújtóbb az orvosok véleménye: csak minden tizedik mondta azt, hogy nagyobb részben támogatja, 22 százalék inkább nem, 23 százalék egyáltalán nem ért vele egyet. Az elutasítás egyik oka minden bizonnyal az egzisztenciális bizonytalanság – más dolog elvben támogatni az ellátást hosszabb távon feltehetõen javító intézkedéseket, és megint más a saját bõrünkön érezni annak rövid távú "mellékhatásait". A kórházakban dolgozó orvosok 85 százaléka mondta azt, hogy a munkahelyét érintették a kapacitáscsökkentõ intézkedések, 77 százalék környezetében történtek leépítések – ezzel szemben csak 39 százalék számolt be valamilyen fejlesztésrõl.
Nehéz lenne megmondani, hogy ezek az adatok mennyire felelnek meg a valóságnak, mint ahogy ingoványos talajon járnak a közvélemény-kutatók akkor is, amikor a jövedelmi viszonyaikról kérdezik az embereket. Az mindenesetre tény, hogy a megkérdezettek csaknem fele mondta azt, hogy az elmúlt egy évben csökkent, ezen belül is 16 százalék, hogy jelentõsen csökkent az orvosi praxisából származó jövedelme.
Ez a visszaesés egyrészt a költségvetési szektorban általános reálbércsökkenés, másrészt viszont a hálapénz viszszaszorulása miatt következhetett be. Ahogy az a teljes lakosságot érintõ vizsgálatoknál is lenni szokott, a megkérdezettek szûk harmada eleve nem válaszolt a jövedelmi helyzetét firtató kérdésekre, a többiek közül pedig csaknem minden második azt mondta, hogy nem szokott hálapénzt kapni. Ez az arány összhangban van a Generali Reformmûhely keretében áprilisban végzett Medián-egészségfelmérés adataival, amely szerint az egészségügyi ellátást igénybe vevõknek csak a negyede ad hálapénzt az orvosoknak. A paraszolvencia mértékére azonban igencsak különbözõen emlékeznek azok, akik adják, és azok, akik kapják. A hálapénzben részesülõ orvosok a vizitdíj bevezetése elõtti idõszakra vonatkozóan átlagosan 46 ezer forintra tették annak havi összegét, és ennek alapján nagyjából évi 11 milliárd forintra lehetne taksálni a teljes orvosi paraszolvenciát. Mi tagadás, ez jócskán elmarad attól a 28 milliárdtól, amit a betegek válaszai alapján becsült a Medián (és a különbség alighanem csak kisebb részben adódhat abból, hogy a nõvérek is kapnak hálapénzt). Ráadásul az orvosok beszámolója szerint a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése óta drasztikusan, csaknem 40 százalékkal csökkent a nekik juttatott paraszolvencia mértéke. Ezzel együtt is az orvosok relatív többsége – a teljes felnõtt népességhez hasonlóan – úgy gondolja, hogy a "hálapénz igazságtalan, de el kell fogadni, mert nem lehet megszüntetni".
A jövedelmi helyzet megváltozása természetesen "rávetül" a reformmal kapcsolatos általános vélekedésekre. A háziorvosok és a megbízási szerzõdéssel dolgozók például az átlagnál lényegesen jobbnak látják anyagi helyzetük alakulását (az elõbbieknél a vizitdíj kompenzálhatta az egyéb kiesõ jövedelmeket, az utóbbiak pedig általában hiányszakmákban és ennek megfelelõ honoráriummal dolgoznak), és ennek a két csoportnak a tagjai nagyobb arányban is támogatják a rendszer átalakítását. A vezetõ beosztásban dolgozók viszont a többieknél nagyobb arányban mondták, hogy viszszaesett a jövedelmük, és eközben az átlagnál is több fenntartással fogadták a reformot. Hasonlóan, de feltehetõen egész más okok miatt, mint az orvosi hierarchia legalsó lépcsõfokán álló fiatal orvosok: bár az utóbbiak gondolják a leginkább, hogy a magyar egészségügy megreformálásra szorul, és többségükben támogatják is a betegeket érintõ reformintézkedéseket, ugyanakkor ellenzik az orvosokat közvetlenül érintõket – ami érthetõ is, hiszen a létszámleépítések elsõsorban a fiatal orvosokat sújthatták.
A pénz nem minden. Ezt bizonyítja az is, hogy az orvosok többsége igennel szavazna a vizitdíj és az ápolási díj eltörlésére vonatkozó népszavazási kérdésekre – még a háziorvosok is, akik pedig közvetlenül részesednek az elõbbibõl. Persze ez már vastagon politikai elkötelezettség kérdése is. Nehéz lenne megmondani, hogy a kormányzati intézkedések határozzák-e meg az orvosok pártszimpátiáit, vagy inkább arról van szó, hogy az eleve jobboldali kötõdésû orvosok ideológiai alapon is ellenállnak a reformnak. Az mindenesetre tény, hogy a pártpreferencia kérdésre válaszolók háromnegyede valamelyik ellenzéki pártra szavazna.
A felmérést június 21. és július 10. között készítette a Medián az orvostársadalmat reprezentáló 543 fõs mintán. A válaszadás önkitöltõs kérdõívvel történt. A minta kisebb torzulásait a KSH egészségstatisztikai adatait felhasználva súlyozással korrigálták, így a minta jól tükrözi az orvosok nem, életkor és a munkáltató intézmény típusa szerinti összetételét.
Horváth Ágnes egészségügyi miniszter:
- A kutatás arról gyõzött meg, hogy a kormányzat a helyes irányba halad az egészségügy átalakításában. Azaz nagyon jó a visszajelzés, és már korábban is szükség lett volna egy hasonló kutatásra. Érthetõ, hogy a reform végrehajtásában vannak olyan mozzanatok, amelyek, ha sértenek státuszokat, vagy alapvetõen megváltoztatnak régi, berögzõdött szokásokat, akkor tiltakozást váltanak ki. Ugyanakkor néhány adat meglepett: így például a dobozdíj elutasítása, hiszen Magyarországon nincs is dobozdíj, de hasonló meglepetést okozott, hogy a háziorvosok, akik egyértelmû nyertesei a vizitdíj bevezetésének és ezt el is ismerik, mégis szívesen eltörölnék a rendszert. Meglepett az is, hogy a hálapénzcsökkenés ellentételeként nem számítják bele a megkérdezettek a vizitdíj többletét. Érdekes megállapítása a kutatásnak az is, hogy miközben az orvosok nem ellenzik a várólisták vezetését, a gyakorlatban ez mégsem mûködik. Nem lepett meg viszont, hogy tiltakoznak a gyógyszerfelírási rendszer kontrollja ellen, hiszen ahhoz szoktak, hogy ezen a területen nincs ellenõrzés.
Mihályi Péter, egészségügyi közgazdász, liberális részrõl a reformok egyik kidolgozója:
- Nem lepnek meg ezek az eredmények. Az elmúlt fél évszázad nagy és sikeres egészségügyi reformjai – akármilyen irányban is történt a változás – világszerte mindig erõs ellenállást váltottak ki az orvostársadalom többségében. Ez így volt Angliában, amikor a II. világháború után a szolidaritás és az állami irányítás szerepét erõsítette a kormány, így volt Amerikában is, amikor a 60-as évek közepén bevezették a 65 éven felüliek állami biztosítását, és így volt Szlovákiában is, ahol pár évvel ezelõtt az üzleti biztosítók elõtt megnyitották a társadalombiztosítás piacát. Most, amikor Szlovákiában az új kormány éppen vissza akarja államosítani a magánbiztosítókat, 6000 orvos aláírásával tiltakozott. A tanulság tehát az, hogy a magyar orvosok a reformcélok többségével egyetértenek, de ódzkodnak azoktól a betegek érdekeit szolgáló változásoktól, amelyek csak hosszabb távon hoznak javulást, miközben az õ számukra rövid távon egzisztenciális bizonytalansággal járnak. Ebbõl az a tanulság vonható le, hogy a reform ügyének és az orvostársadalomnak is akkor tesz jót a kormány, ha a változásokat a lehetõ leggyorsabban véghezviszi.
Kökény Mihály szocialista egészségpolitikus, az Országgyûlés Egészségügyi Bizottságának elnöke:
- Biztató, hogy az orvosok milyen sok mindent támogatnak a reformlépésekbõl. A nagyon árnyalt és önmagában is ellentmondásos kutatásból egyértelmûen kiderül, hogy az átalakítás az orvosok szemében se nem fehér, se nem fekete. A válaszok alapján sincs oka a kormányzatnak megtorpanni, hiszen a gyógyítók általában támogatják a változásokat, kivéve, ha a saját egzisztenciájukat érinti egy-egy intézkedés, ami természetes. Ezzel magyarázható, hogy az intézményátalakításról a negatív véleményeket elsõsorban a vezetõ beosztású orvosok fogalmazták meg, hiszen ez az õ státuszukat gyakran jelentõsen rombolta. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy a kormányzati szándék több áttéten keresztül jut el az orvosokhoz: biztosan több támogatója lehetne a reformnak, ha valamilyen közvetlen kommunikációs eszközzel magukat a gyógyítókat is megszólítja a kormányzat. A vizitdíjjal kapcsolatos ellenérzéseket politikai ellengõznek gondolom a háziorvosok körében, hiszen õk nyertesei voltak e hozzájárulás bevezetésének. Mindebben az is benne van, hogy az orvostársadalom tradicionálisan konzervatív.

Ha az egyes intézkedéseket vesszük sorra, akkor azt hihetnénk, hogy az orvostársadalom alapjában véve támogatja az egészségügyi reformot. A társadalombiztosítás potyautasainak kiszûrésével és az egynapos sebészet támogatásával szinte minden orvos egyetért, és a többség szükségesnek tartja, vagy legalábbis nem ellenzi a kormány szándékait néhány nagy vihart kavaró témában is, mint például a kiemelt kórházak létrehozása, a színlelt szerzõdések felbontása vagy a várólisták ügye. A felsorolt 16 intézkedés közül négy volt, amelyrõl többen mondták azt, hogy káros, mint ahányan szükségesnek tartják – ezek a kórházbezárások, a dobozdíj bevezetése, a kötelezõ kamarai tagság megszüntetése és fõleg a gyógyszerfelírási szabadság korlátozása.
Ehhez képest azonban összességében a reformról sokkal lesújtóbb az orvosok véleménye: csak minden tizedik mondta azt, hogy nagyobb részben támogatja, 22 százalék inkább nem, 23 százalék egyáltalán nem ért vele egyet. Az elutasítás egyik oka minden bizonnyal az egzisztenciális bizonytalanság – más dolog elvben támogatni az ellátást hosszabb távon feltehetõen javító intézkedéseket, és megint más a saját bõrünkön érezni annak rövid távú "mellékhatásait". A kórházakban dolgozó orvosok 85 százaléka mondta azt, hogy a munkahelyét érintették a kapacitáscsökkentõ intézkedések, 77 százalék környezetében történtek leépítések – ezzel szemben csak 39 százalék számolt be valamilyen fejlesztésrõl.
Nehéz lenne megmondani, hogy ezek az adatok mennyire felelnek meg a valóságnak, mint ahogy ingoványos talajon járnak a közvélemény-kutatók akkor is, amikor a jövedelmi viszonyaikról kérdezik az embereket. Az mindenesetre tény, hogy a megkérdezettek csaknem fele mondta azt, hogy az elmúlt egy évben csökkent, ezen belül is 16 százalék, hogy jelentõsen csökkent az orvosi praxisából származó jövedelme.
Ez a visszaesés egyrészt a költségvetési szektorban általános reálbércsökkenés, másrészt viszont a hálapénz viszszaszorulása miatt következhetett be. Ahogy az a teljes lakosságot érintõ vizsgálatoknál is lenni szokott, a megkérdezettek szûk harmada eleve nem válaszolt a jövedelmi helyzetét firtató kérdésekre, a többiek közül pedig csaknem minden második azt mondta, hogy nem szokott hálapénzt kapni. Ez az arány összhangban van a Generali Reformmûhely keretében áprilisban végzett Medián-egészségfelmérés adataival, amely szerint az egészségügyi ellátást igénybe vevõknek csak a negyede ad hálapénzt az orvosoknak. A paraszolvencia mértékére azonban igencsak különbözõen emlékeznek azok, akik adják, és azok, akik kapják. A hálapénzben részesülõ orvosok a vizitdíj bevezetése elõtti idõszakra vonatkozóan átlagosan 46 ezer forintra tették annak havi összegét, és ennek alapján nagyjából évi 11 milliárd forintra lehetne taksálni a teljes orvosi paraszolvenciát. Mi tagadás, ez jócskán elmarad attól a 28 milliárdtól, amit a betegek válaszai alapján becsült a Medián (és a különbség alighanem csak kisebb részben adódhat abból, hogy a nõvérek is kapnak hálapénzt). Ráadásul az orvosok beszámolója szerint a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése óta drasztikusan, csaknem 40 százalékkal csökkent a nekik juttatott paraszolvencia mértéke. Ezzel együtt is az orvosok relatív többsége – a teljes felnõtt népességhez hasonlóan – úgy gondolja, hogy a "hálapénz igazságtalan, de el kell fogadni, mert nem lehet megszüntetni".
A jövedelmi helyzet megváltozása természetesen "rávetül" a reformmal kapcsolatos általános vélekedésekre. A háziorvosok és a megbízási szerzõdéssel dolgozók például az átlagnál lényegesen jobbnak látják anyagi helyzetük alakulását (az elõbbieknél a vizitdíj kompenzálhatta az egyéb kiesõ jövedelmeket, az utóbbiak pedig általában hiányszakmákban és ennek megfelelõ honoráriummal dolgoznak), és ennek a két csoportnak a tagjai nagyobb arányban is támogatják a rendszer átalakítását. A vezetõ beosztásban dolgozók viszont a többieknél nagyobb arányban mondták, hogy viszszaesett a jövedelmük, és eközben az átlagnál is több fenntartással fogadták a reformot. Hasonlóan, de feltehetõen egész más okok miatt, mint az orvosi hierarchia legalsó lépcsõfokán álló fiatal orvosok: bár az utóbbiak gondolják a leginkább, hogy a magyar egészségügy megreformálásra szorul, és többségükben támogatják is a betegeket érintõ reformintézkedéseket, ugyanakkor ellenzik az orvosokat közvetlenül érintõket – ami érthetõ is, hiszen a létszámleépítések elsõsorban a fiatal orvosokat sújthatták.
A pénz nem minden. Ezt bizonyítja az is, hogy az orvosok többsége igennel szavazna a vizitdíj és az ápolási díj eltörlésére vonatkozó népszavazási kérdésekre – még a háziorvosok is, akik pedig közvetlenül részesednek az elõbbibõl. Persze ez már vastagon politikai elkötelezettség kérdése is. Nehéz lenne megmondani, hogy a kormányzati intézkedések határozzák-e meg az orvosok pártszimpátiáit, vagy inkább arról van szó, hogy az eleve jobboldali kötõdésû orvosok ideológiai alapon is ellenállnak a reformnak. Az mindenesetre tény, hogy a pártpreferencia kérdésre válaszolók háromnegyede valamelyik ellenzéki pártra szavazna.
A felmérést június 21. és július 10. között készítette a Medián az orvostársadalmat reprezentáló 543 fõs mintán. A válaszadás önkitöltõs kérdõívvel történt. A minta kisebb torzulásait a KSH egészségstatisztikai adatait felhasználva súlyozással korrigálták, így a minta jól tükrözi az orvosok nem, életkor és a munkáltató intézmény típusa szerinti összetételét.
Horváth Ágnes egészségügyi miniszter:
- A kutatás arról gyõzött meg, hogy a kormányzat a helyes irányba halad az egészségügy átalakításában. Azaz nagyon jó a visszajelzés, és már korábban is szükség lett volna egy hasonló kutatásra. Érthetõ, hogy a reform végrehajtásában vannak olyan mozzanatok, amelyek, ha sértenek státuszokat, vagy alapvetõen megváltoztatnak régi, berögzõdött szokásokat, akkor tiltakozást váltanak ki. Ugyanakkor néhány adat meglepett: így például a dobozdíj elutasítása, hiszen Magyarországon nincs is dobozdíj, de hasonló meglepetést okozott, hogy a háziorvosok, akik egyértelmû nyertesei a vizitdíj bevezetésének és ezt el is ismerik, mégis szívesen eltörölnék a rendszert. Meglepett az is, hogy a hálapénzcsökkenés ellentételeként nem számítják bele a megkérdezettek a vizitdíj többletét. Érdekes megállapítása a kutatásnak az is, hogy miközben az orvosok nem ellenzik a várólisták vezetését, a gyakorlatban ez mégsem mûködik. Nem lepett meg viszont, hogy tiltakoznak a gyógyszerfelírási rendszer kontrollja ellen, hiszen ahhoz szoktak, hogy ezen a területen nincs ellenõrzés.
Mihályi Péter, egészségügyi közgazdász, liberális részrõl a reformok egyik kidolgozója:
- Nem lepnek meg ezek az eredmények. Az elmúlt fél évszázad nagy és sikeres egészségügyi reformjai – akármilyen irányban is történt a változás – világszerte mindig erõs ellenállást váltottak ki az orvostársadalom többségében. Ez így volt Angliában, amikor a II. világháború után a szolidaritás és az állami irányítás szerepét erõsítette a kormány, így volt Amerikában is, amikor a 60-as évek közepén bevezették a 65 éven felüliek állami biztosítását, és így volt Szlovákiában is, ahol pár évvel ezelõtt az üzleti biztosítók elõtt megnyitották a társadalombiztosítás piacát. Most, amikor Szlovákiában az új kormány éppen vissza akarja államosítani a magánbiztosítókat, 6000 orvos aláírásával tiltakozott. A tanulság tehát az, hogy a magyar orvosok a reformcélok többségével egyetértenek, de ódzkodnak azoktól a betegek érdekeit szolgáló változásoktól, amelyek csak hosszabb távon hoznak javulást, miközben az õ számukra rövid távon egzisztenciális bizonytalansággal járnak. Ebbõl az a tanulság vonható le, hogy a reform ügyének és az orvostársadalomnak is akkor tesz jót a kormány, ha a változásokat a lehetõ leggyorsabban véghezviszi.
Kökény Mihály szocialista egészségpolitikus, az Országgyûlés Egészségügyi Bizottságának elnöke:
- Biztató, hogy az orvosok milyen sok mindent támogatnak a reformlépésekbõl. A nagyon árnyalt és önmagában is ellentmondásos kutatásból egyértelmûen kiderül, hogy az átalakítás az orvosok szemében se nem fehér, se nem fekete. A válaszok alapján sincs oka a kormányzatnak megtorpanni, hiszen a gyógyítók általában támogatják a változásokat, kivéve, ha a saját egzisztenciájukat érinti egy-egy intézkedés, ami természetes. Ezzel magyarázható, hogy az intézményátalakításról a negatív véleményeket elsõsorban a vezetõ beosztású orvosok fogalmazták meg, hiszen ez az õ státuszukat gyakran jelentõsen rombolta. Fontos tanulsága a kutatásnak, hogy a kormányzati szándék több áttéten keresztül jut el az orvosokhoz: biztosan több támogatója lehetne a reformnak, ha valamilyen közvetlen kommunikációs eszközzel magukat a gyógyítókat is megszólítja a kormányzat. A vizitdíjjal kapcsolatos ellenérzéseket politikai ellengõznek gondolom a háziorvosok körében, hiszen õk nyertesei voltak e hozzájárulás bevezetésének. Mindebben az is benne van, hogy az orvostársadalom tradicionálisan konzervatív.