MÁR A LELKÜK IS FÁJ

Az ötvenes-hatvanas években az egyik legnépszerûbb sláger refrénje azt kérdezte az orvosdoktoroktól, hogy fáj-e a szívük. „Hivatalos” válasz – bárki búgta is a dalt zongoraszó mellett vagy csak úgy, magányosan – persze sohasem érkezett. Aki azonban a kedves könnyûzenei produkciót hallgatta, pontosan tudta, hogy bizony a gyógyítás szakembereinek is gyakran fáj a szívük. Meg a fejük, kezük, lábuk, torkuk, hasuk, a lelkük is.    
    Talán azért is lett olyan közkedvelt a – nem is tudom, ki által komponált és szövegezett – dalocska, mert a maga egyszerû és érzelmes módján azt tudatosította a hallgatóságában, hogy azok az emberek sem robotok vagy istenek, akikre az egészségünket bízzuk, hanem éppen olyan sérülékeny, esendõ teremtmények, mint azok, akik a panaszaikkal hozzájuk fordulnak. Vagy mert a testi-lelki bajokról betegeiknél valamivel többet tudnak, talán még náluk is érzékenyebbek. És miközben naponta farkasszemet néznek a halállal, kitartóan küzdenek a visszafordíthatatlan folyamatokkal, nekik is van magánéletük, anyagi problémájuk, fafejû fõnökük, összeférhetetlen munkatársuk. Számukra is fontos, mondhatni, számukra igazán fontos, hogy naprakészen tájékozódjanak a hivatásukat közvetlenül vagy közvetve érintõ tudományos újdonságokról, de a gazdasági élet és az ipar, a mezõgazdaság legfrissebb eseményeirõl is.
    Az a beteg, aki mindezt nem tartja észben, mielõtt kezelõorvosához bekopogtat, nemigen számíthat rá, hogy a gyógyulásához nélkülözhetetlen bizalom gyógyító és gyógyítandó között megszülethet. A maga együgyû stílusában erre emlékeztetett vagy fél évszázada a doktor urak fájó szívérõl dúdoló divatos zeneszám. Jó szolgálatot tett a már akkor is beteg társadalomnak és a már akkor is szegényesen és nehézkesen mûködõ egészségügyi rendszernek. Az orvos-beteg kapcsolatot akkortájt, a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer idején az is erõsen felbolygatta, hogy a szocialisták, a kommunisták – moszkvai példák nyomán – a gyógyítás folyamatába is belekavarták a politikát. Vezetõ szerepet – kórházigazgatói, fõorvosi kinevezést, egyetemi katedrát, de még körorvosi állást is egy-két, a fõelvtársak testi kínjait enyhítõ csodadoktor kivételével – fõleg az kaphatott, akirõl azt vélték odafönt, hogy nem ellensége a rendszernek. Ha két balkézzel operált, vagy leningrádi továbbképzéseken szerzett szakmai ismeretei alapján futószalagon küldte a betegeit a proszektúrára, de megbízható elvtárs hírében állt, háborítatlanul ügyködhetett a magyarországi egészségügyi rendszer legmagasabb posztjain is akár.Olykor még szakmai és erkölcsi példát is ezek az alakok mutattak az utánuk következõknek, sõt idõben gondoskodtak róla, hogy olyan fiatalok lépjenek a nyomukba, akik egyetemi tanulmányaiknál fontosabbnak tartották a KISZ-t, a párt-alapszervezeti riszálást.
    Mindezt azonban mára már szinte teljesen feledtük, a Doktor úr, doktor úr, a maga szíve sosem fáj refrénû nótával egyetemben. Ha nem vigyázunk, hamarosan elfelejtjük azokat a nagyszerû egészségügyi dolgozókat, orvosokat, betegápolókat, mûtõsöket is, akik viszontagságos, olykor kifejezetten megalázó munkakörülményeik ellenére is a legmagasabb szakmai színvonalon és erkölcsi magaslaton végezték a munkájukat, végzik ma is.                  Össztársadalmi feledékenységünket két esztendeje kormányzati szintrõl táplálják, gerjesztik, természetesen a média hatásos közremûködésével. Mire odafönt az egészségügyi reformnak elnevezett, egészségünkre káros egészségügyi átalakításba belefogtak, jelentõs társadalmi rétegekkel hitették el, hogy „a kórházakban a betegek egynegyedét félrekezelik”, „a mûtétek nagyobbik részét feleslegesen végzik el”, hogy „a magyar orvosok nyugat-európai színvonalon élnek és balkáni szinten gyógyítanak”. A szcientológiai egyház tanításaira is rímelõ vádpontokat a hazai egészségügy hiteles személyiségei és szervezetei csak a szakmai fórumaikon tudták cáfolni, ha jutott rá idejük és erejük az ész nélkül elrendelt „reformlépések” közepette. A médiának pedig a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a legfelsõbb politikai körök elvárásai szerint lejáratott egészségügy jó hírét és tisztességét helyreállítsa. Az elektronikus média egyébként is azzal van elfoglalva, hogy minél több hatásos kórházsorozattal borítsa el a népet, olyan szappanoperákkal, amelyekben gyönyörû doktorok és doktornõk harcolnak a többnyire szintén vonzó s gyönyörû betegek életéért a fantasztikusan jól felszerelt kórházakban, problematikus, de soha nem intézményesítetten ellenséges fõnökök és fenntartók gyûrûjében. Igen, manapság az olasz, az angol és amerikai sorozatok „helyettesítik” a Doktor úr, doktor úr, a maga szíves sosem fáj típusú dalocskákat. A Bûvölet, a Drága doktor úr, a Doc Martin, a Vészhelyzet, A Grace-klinika, a Doktor House, a Miért éppen Alaszka?, a Quinn doktornõ… Kora reggeltõl késõ estig, sõt másnap hajnalig egyfolytában figyelheti az ember, hogy milyen a társadalmi elfogadottsága másutt az orvosoknak. Sok mulatságos és tragikus helyzetet ismerhetni meg e fölöttébb népszerû produkciók révén. Egyik-másik alapján arról is fogalmat alkothatunk, milyen az, ha üzleti alapon mûködik egy egészségügyi létesítmény. (Törõdjünk bele, még lakkozottan sem tetszetõs.) Aztán a kórházsorozatok szünetében, ha rákattanunk valamelyik tévéhíradóra, a Fókuszra, a Tényekre vagy egy ügyesen megszervezett és lebonyolított stúdióbeszélgetésre, talán arra is rádöbbenünk, hogy micsoda különbség van a külföldi sorozatmesék és a hazai valóság között. Hogy micsoda átverés doktoros szappanoperákkal terelni el a lakosság figyelmét az itthoni egészségügyi állapotokról, arról a nehezen vagy tán soha többé helyre nem állítható pusztításról, amit mindössze pár hónap alatt okozott a Fletó-kormány és két tiszteletre nem méltó egészségügyi minisztere.
    S a történetnek még nincs vége, a mi kis magyar kórházsorozatunk még csak a második évfolyamánál és, ha jól számolom, a negyedik epizódnál tart. A kérdés csak az, hogy muszáj nekünk ezt a szupernek egyáltalán nem nevezhetõ produkciót végignéznünk, végigélnünk? A magam részérõl én a Kikapcs feliratú gombot választanám.

Lõcsei Gabriella