MÁS – VÉLEMÉNY

Akik azt mondják, hogy a mostani rendszer maga a szocializmus, azok nem vélik felfedezni az általuk ajánlott modellben a szocializmus Rákosiról elnevezett korszakát vagy a hadigazdálkodást? Akkor volt az, hogy a kedves állampolgároknak még azt is megmondták, hol válthatják be a kenyérjegyüket. Miért gondolják azt, hogy ha több éhes száj (biztosító) lesz és csak egy kenyérgyár, akkor a kenyérgyár majd ahelyett, hogy a kenyér árát fölverné, még a foszlós kalács tetejére is csokit csurgat, hogy elcsábítson minket? 

Ha a szolgáltatást vásárló monopólium, az OEP olyan rossz (lusta, korrupt), ahogy regélik, akkor mitõl lennének jobbak az eladói monopóliumok? Mi küszöbölné ki a korrupciót, a zsebbe dugott borítékot? Hallottam a betegirányítási modellek (IBR), a profi betegirányítás megkapó elõnyeirõl is. De miért mûködnének ezek jól, ha nincs közöttük verseny, tehát nincs késztetésük, hogy kifacsarják az egészségügyi intézményekbõl a jó teljesítményt?
Bizony, ha kicsi az az ár, amit a biztosító a kórháznak fizet, akkor a kórház is majd csak kicsit néz rá a kedves betegre, s jól átpasszolja másnak a nemes feladatot, hippokratészi eskü ide vagy oda.
Egyszerû: ha nem akarjuk megfizetni senkinek azt a pénzt, amibe a gyógyításunk kerül, abba mi magunk fogunk belehalni, nem pedig a nagy, örökölt rendszerek. Az OEP köszöni, megvan, s bár sanyarúan, megvannak a kórházaink, orvosaink is (utóbbiak közül némelyek azért nem annyira sanyarúan). Egy háziorvos sem ment csõdbe az elmúlt hat évben, pedig mindenki panaszkodik, milyen nehéz az élete. A gyógyszergyártók is sírnak, de azért még egyik tõzsdei elemzõ sem mondta, hogy gyorsan adjuk el a részvényeiket. Egyetlen patikai csõdtõl volt hangos a sajtó az utóbbi 10 évben.
Miközben tele van csõdökkel, felszámolási hírekkel a csõdértesítõ. Minden más ágazatból. Akkor hol is a jó üzlet? A kereskedelemben? Az agrárszektorban? A textiliparban? Vagy inkább az egészségiparban?! Nekem úgy tûnik, hogy az egészség nagy üzlet! Itt lehet alacsony hatásfokkal, rosszul dolgozni úgy, hogy közben senki nem megy csõdbe, legfeljebb betegbõl hal meg több a kelleténél.
A mesék szerint vannak országok, ahol – jellemzõen regionális szinten – jól szervezett betegirányításra, jó kapacitástervezésre és finanszírozásra épített rendszerek kiválóan teljesítenek. Alig van korrupció, ismeretlen a hálapénz, de a betegek is többet fizetnek legálisan, ha beteszik a lábukat a rendelõkbe. Ezek a népek mintha nemcsak gazdagabbak, de becsületesebbek is lennének nálunk, s mintha elterjedt volna köztük az a furcsa gondolat, hogy az õ dolguk is az egészségükre vigyázni, s ha már megbetegedtek, akkor a kezelésük költségeihez is hozzá kell járulniuk. Érdekes, hogy ezekben az országokban a betegek elégedettebbek.
Vajon mit szeretünk mi a mostani rendszerünkben? A hiányzó vécéülõkét? A hosszú várakozásokat a rendelõk folyosóin? Hogy jogunk van nem megtudni, mi is a bajunk pontosan? Hogy jogunk van szenvedések között meghalni, ha már nem jut kemoterápiára, még fájdalomcsillapításra sem, az eutanáziát pedig nem engedélyezik?
Sok statisztika mutatja, hogy nem vagyunk annyian és annyira szegények, ahogy az adóbevallásaink mutatják. Az újságírók mindig csodálkoznak, hogy megszorítás ide vagy oda, továbbra is sokat költünk. A Tesco köszöni, jól van.
A sajtó hangos tõle, hogy tönkremegyünk a háromszáz forintos vizitdíjtól, de közben csendben lecsúszott a gyógyszertérítési díjak mintegy 50 százalékos emelkedése. Ez egyetlen receptnél is jelenthet annyit, mint jó néhány vizitdíj, mégis mindenki a vizitdíjtól sír és fél.
Legyünk õszinték! Legalább magunkhoz. Ha a szükségét érezzük, akkor bizony költünk kórházra, orvosra, amennyit kell, csak jusson ágy, kedves szó, megfelelõ gyógyszer, operáció. Ha kemény a helyzet, inkább nem járunk autóval, nem mobilozunk el ezreket, nem fûtjük az öszszes szobát, lekapcsoljuk a villanyt, de jusson orvosra. Ha õszintén beszélnénk egymással, talán kiderülne, hogy az egészségünk, az életünk fontosabb tud lenni, mint a szórakozásaink.
Mi lenne, ha az egészségügyünket, az orvosainkat, a kórházainkat, a mi "nonprofit" szent teheneinket hagynánk végre versenyezni és tönkremenni, ha rosszul és/vagy drágán dolgoznak?! Mi lenne, ha vállalnánk a kockázatát, hogy kiderüljön, ki mennyire taksálja a szaktudását, a munkájának az értékét. Mi meg eszerint dönthetnénk, hol gyógyíttatjuk magunkat. Akkor a számon kérhetõ minõségért fizetnénk nyilvánosan, és nem számon kérhetetlen kegyért zsebbe és kiszolgáltatottan.
Ne a biztosítóinkat akarjuk megversenyeztetni (azt könnyû addig, amíg nincsenek, de csak addig…), hanem inkább a már létezõ háziorvosainkat, a szakorvosainkat, a kórházainkat. Velük és a háttérben lapuló s a lanyha beszerzési versenyecskékbõl jól profitáló támogatóikkal küzdjünk meg inkább, hogy hatékonyabb munkára, jobb minõségre kényszerüljenek valamennyien. Ezzel egyébként garantáltan több érdeket sértenénk, és nehezebb is lenne elérni.
Legyünk bátrabbak mi, betegek! Követeljük meg az átláthatóbb információkat, ismereteket az orvosokról, kórházakról. Lássuk, ki, hogyan dolgozott az elmúlt idõkben, lássuk az árakat és a minõséget, hogy aztán választhassunk. Fizessünk inkább legálisan, átláthatóan némileg többet, de mutathassunk rá arra, aki a pénzünkért cserébe nem ad minõséget. Vívjuk meg ezt a csatát magunkkal, magunkért, a gyerekeinkért! Ne féljünk a becsületesebb, átláthatóbb világtól, még ha valamivel többe kerül is eleinte! Hosszabb távon biztosan így járunk jobban, garantáltan ez lesz az olcsóbb! És így talán lesz esélyünk meg is élni azt a hosszabb távot!

NOL
A szerzõ jogász, közgazdász, a Gazdasági Versenyhivatal Szolgálati Irodájának vizsgáló irodavezetõje

Hozzászólás a fórumban>>>