NAGYI FORRRADALOM

A magyar nyugdíjrendszert állandó módosítgatásai ellenére változatlanul a felosztó-kirovó elv vezérli (a mai nyugdíjak 100%-a, a leendő nyugdíjak legalább háromnegyede az első pillért terheli). Az elv egyszerű, s arra a – 140 évvel ezelőtti születése idején helytálló – feltételezésre épül, hogy sok aktív dolgozó fizet be fajlagosan viszonylag kevés járulékot, s kevés nyugdíjas kap ebből egyénenként viszonylag sok járadékot.
Már ebből látható, hogy az elv fenntarthatatlan.
Ma családonként nem öt-tíz gyermek születik, hanem alig több, mint egy. A gyerek ma már nem áll munkába az elemi iskola után, hanem sokáig tanul (legalábbis húzza az időt a szülei nyakán), mielőtt önálló keresetre tesz szert, de akkor is egyre sikeresebben siklik ki a hagyományos munkaviszony jármából (vagyis részben vagy egészben láthatatlanná válik az adóhatóság számára).
Miután mindinkább olyan közegben szocializálódik Magyarországon, amelyben a közteherviselésben való jogszerű részvétel az élhetetlenség stigmáját égeti a szabad polgárra, ellenérdekeltté válik az állami újraelosztás alapjainak feltöltésében. A folyamat eredőjeként egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig egyre kevesebb járulékot.
Egyidejűleg viszont majdnem minden nyugdíjba vonuló évekkel a törvényi korhatár elérése előtt megszerzi valamilyen jogcímen a nyugdíjjogosultságot. Jelenleg 650 ezer nyugdíjkorhatárnál fiatalabb ember kap saját jogon nyugdíjat, közülük 466 ezren rokkantnyugdíjat. Miután a rokkantnyugdíj rendszere minden jel szerint végre megszűnik a nyugdíjkasszát terhelni, ez enyhíteni fogja az első pillérre nehezedő nyomást.
A rendszert ez még nem döntené romba, az elmúlt évtizedekben azonban meglódult az időskorban várható élettartam növekedése, különösen a nők esetében, így a nyugdíjrendszernek nem a bismarcki időkben számított néhány évre, hanem néhány évtizedre kell járadékot biztosítania.
További súlyosbító tényező, hogy a megerősödő középosztály tagjai – akik éppen úgy jogosultak nyugdíjra, mint bárki más járulékfizető – nyilván nem nagyon szeretnének megszokott életszínvonalukról és fogyasztási dinamizmusukról lemondani idősebb korukban sem. E folyamatok eredőjeként pedig egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot.
Miután egyre kevesebbet kell egyre többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a porció. Ez az első pillér jövője. Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem lesz finanszírozhatatlan, csak éppen zuhan a nyugdíjak értéke. A Ratkó-korszak gyermekeinek néhány év múlva kezdődő tömeges nyugdíjba masírozását követően a rendszer már középtávon is csak a létminimum körüli megélhetésre elég nyugdíjat lesz képes kipréselni magából, bármilyen ígéretekkel bármennyit vont is el tőlünk korábban az állam.
Nem látszik segíteni ezen a csodaszerként emlegetett átláthatóság, azaz a virtuális egyéni nyugdíjszámlák vagy nyugdíjpontok bevezetése sem. (Attól nem lesz több pénz a rendszerben, hogy virtuálisan nyomon követhetem az általam fizetett összegek útját; nem a röntgenfelvétel gyógyítja a TBC-t. Ha valaki esetleg a svéd példával hozakodna elő, emlékeztessük: ott nem virtuális pénzekkel és hozamokkal, hanem eleve ötvenmilliárd dollárnyi tartalékkal indult az egyéni nyugdíjszámlás rendszer.)
A politika persze nyilván nem akarja majd, hogy kitörjön a nagyik és dédik forradalma (lehet, hogy a tévészékházostromló és október 23-án randalírozó ifjak már erre treníroztak?; röpke 30-40 év múlva ők kapják majd telibe a pilléromladékot!), ezért borítékolhatóan behódol majd a rohamtempóban nyomorodó átlagnyugdíjasok tömegeinek (a szavazat érvényessége nem korfüggő), s kiegészíteni kényszerül a nyugdíjakat valami alamizsnával – az általános adóbevételek, azaz az összes többi állami feladat fedezetének terhére.
E ponton talán érdemes tisztáznunk a veszély tényleges nagyságát. Tudjuk, hogy jelenleg közel kétmillió ember csak a minimálbér vagy annál kevesebb bevallott jövedelem után fizet járulékot, amelynek alapján csak a létminimumon való tengődést alig lehetővé tevő havi húsz-harmincezer forintos nyugdíjra szerezhet jogosultságot. Rajtuk kívül csak a Ratkó-korosztályokból további félmillió ember várhatóan semmiféle jogosultságot nem lesz képes összegyűjteni (köztük romák sokasága, alacsony iskolai végzettségűek, feketegazdaságban rejtőzködők).
Ebből az következik, hogy a magyar társadalom hatalmas nyugdíjas tömegei ténylegesen a nyomorküszöb alá süllyedhetnek – akár önhibájukból, akár azon kívül. A forradalom alapanyaga, a nyomorult, kétségbeesett, megváltót kereső embertömeg adott lesz. Súlyos kérdést vet föl mindez: alkalmas lesz-e a demokrácia az öregedő, hisztérikus társadalmak problémáinak kezelésére, vagy készülhetünk a gerontokrata diktatúrára? (Élén az őszbe csavarodott Vezérrel…)
Ez a disztópia nem is rugaszkodik el annyira a mai valóságtól. Az állam tavaly például 420 milliárd forintnyi bagatell összeggel volt kénytelen támogatni az első nyugdíjpillért (amelyből közel 190 milliárd forint nem a magánnyugdíj-pénztári tagság miatt kieső járulékbevételek törvényes pótlása, hanem telivér hiányfinanszírozás volt). A nyugdíjrendszer főpillére már ma is omlik, csak a nagy porhintésben nem látszik tisztán a vész.
És a demográfiai bomba még föl sem robbant!