NEM TUDOM…

Véleményem szerint ez, vagy ennek a két szónak a változatai azok, amelyekkel manapság leggyakrabban kezdõdnek a mondatok az egészségügyben (is).
Lehet, hogy csak a férfiakénál kisebb agytérfogatom miatt nem tudok dolgokat:
- Nem tudom, hogy mennyiért dolgozom nap, mint nap, mert a legjobb esetben is csak három hónap múlva derül ki, amikor megérkezik az OEP elszámolása.
- Nem tudom, hogy egy bizonyos szolgáltatás miért ingyenes, amikor minden törvény azt mondja, hogy valakinek fizetni kell érte? Betû szerint legalábbis ezt mondja az egészségügyrõl szóló törvény (ami csak azért van, hogy legyen, amit senki nem tart be) és a finanszírozási törvény (1997. évi LXXXIII.) is. Ilyen „fizetõs intézmény„ lenne az, aki a szolgáltatásomat igénybe veszi: a magyar állam, a magyar biztosító, vagy a magyar és külföldi, uniós és uniótlan beteg. A zord (vad) kapitalizmusban ugyanis nem egyes dolgoknak van ára, másoknak nincs, hanem minden dolognak és szolgáltatásnak van pénzben kifejezhetõ értéke. Vannak természetesen pénzben nem kifejezhetõ értékek is, mint a lelkiismeret, etika, élet, stb., amelyek hozzátartoz(ná)nak az orvosláshoz, de a munkaerõnknek akkor is van ára, amit valakinek ki kellene fizetnie. Ugyanis az orvosok is emberek, akik saját magukat, családjukat a keresetükbõl tartják el. Arról már ne is essék szó, hogy a vállalkozásunkat (!?) is fent kellene tartani a köz érdekében. Ez a közérdek, közszolgáltatás, közfeladat külön is megérne egy misét. Ha dolgozom, közfeladatot látok el, ha adót kell fizetnem, akkor már nem? Közfeladatot ellátóként miért kell a vállalkozásomnak „iparûzési„ adót fizetnem annak, akinek – jelesül az önkormányzatnak – a közfeladatát vállaltam át? Ez hosszú évek óta senkinek nem tûnik feloldhatatlan, antagonisztikus ellentétnek, csak nekem? Lehet, hogy ez is csak az orvosok mániája, akiken a társadalom mindig csak a hippokrateszi eskü szavait kéri számon?
- Nem tudom, hogy mikortól és milyen mértékben fog megbüntetni az OEP, mert a betegnek orvosilag szükséges gyógyszereket fel merészeltem írni. Ezt kis hazánkban ösztönzésnek nevezik (Lsd. Orvosösztönzési rendszer). Tartalmát tekintve inkább nevezhetnénk ORVOSÖSZTÖKE-nek. A kiskorúak kedvéért: ösztöke = „vasvégû bot, amivel szántás közben az ökröt bökdösik.” (Magyar Értelmezõ Szótár) Így – köszönhetõen édes anyanyelvünk sokrétûségének – nem mindegy, hogy valakit valamire ösztönzünk, vagy ösztökélünk. Mint ahogyan az sem mindegy, hogy az orvosokat felfüggesztik, vagy felakasztják.
- Nem tudom, hogy laboratóriumi, diagnosztikai és rehabilitációs céllal mikor és hova küldhetem a betegeimet. Annyira sikerült Molnár Lajosnak megállapítani a kapacitásokat, hogy a nagy átlag számára titok maradt úgy általában a magyar egészségügy teljesítõképessége. Méghozzá a fenntartható teljesítõképesség. Egyszerûbb és korrektebb lett volna kijelenteni, vagy bejelenteni a mindenkori egészségügyi miniszternek, hogy A JELENLEGI ÉS AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEK JÁRULÉK-BEFIZETÉSEI MIRE ELEGENDÕEK? Ez azonban politikailag megengedhetetlen volt. Kézenfekvõbb volt látszólagos megoldásként a kétezer éves „oszd meg és uralkodj” elvet bevetni. Ma sincsen ez másképp. Bár a jelenlegi miniszter békére törekszik a szakmával, ami becsülendõ igyekezet egy politikus részérõl, de az egészségügy jelenlegi helyzetében nem elégséges.

A társadalmi vitáról, ami ma Magyarországon zajlik az egyes jogszabály- tervezetekkel kapcsolatban, az egyébként szintén törvénybe foglalt törvényalkotási procedúra kapcsán, a múlt századi vicc jut az eszembe:
A hajós kapitány leszól a gépházba:
- Mennyi?
- 30.
- Mi 30?
- Miért, mi mennyi?

 

Dr. Borsi Éva

Hozzászólás a fórumban>>>