NINCS INGYEN EBÉD!

Valójában akár üdvözölni is lehetne az egyenes beszédet, hiszen a tiszta helyzet mindnyájunknak világos viszonyokat teremt. Mindenki fizesse meg a piaci árát mindennek! Van azonban néhány apró bökkenõ, és most ezek közül próbálnék felsorolni néhányat. A gyanútlan szemlélõnek is feltûnhet ugyanis, hogy bár minden áru és szolgáltatás árát az eladó mondja meg, és ha ez a vásárlónak nem tetszik, akkor kénytelen lemondani a vásárlásról, de van egy olyan "árucikk", ahol nem így van. Ez pedig nem más, mint a vásárlók bérbõl és fizetésbõl élõ döntõ többségének egyetlen "tulajdona" a saját munkaereje. Itt ugyanis éppen fordított a helyzet, tudniillik a vásárló szabja meg az árat, vagyis a bért. A liberális logika hibátlan íve így, fájdalom, megtörik. A munkaerõ-tulajdonos ugyanis hiába kezdené el mondogatni, hogy õ éppen a neki árut és szolgáltatást eladóktól tanulta meg, hogy mindennek szabott ára van (úgy gondolta, az õ munkaerejének is), és azt meg kell fizetni, ezzel csak szánakozó mosolyt csalna a munkaerõt vásárló tõketulajdonosok ajkaira.
Ne szépítsük, teljes összecsappanásának végsõ fázisába ért a nagy történelmi harapófogó, amelybe a magyar munkaerõ-tulajdonosok döntõ többségét készülnek bezárni. Ennek lényege, hogy a reálbéreket végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén, ez a harapófogó egyik szára. 2008-ban ugyanis egy átlagkeresõ reálértékben pontosan annyit fog keresni, mint 1978-ban, ráadásul ez csak az átlag, ám a sokszorosára nõtt jövedelemkülönbségek miatt a vesztes többség valóságos reálbérei a negyven-ötven évvel ezelõtti átlag szintjén vannak. Arról nem is beszélve, hogy akkor még létezett az állam, amely szegényes szinten ugyan, de kompenzálta az alacsony bérszínvonalat juttatásaival, és amelynek romjait éppen most takarítják el a liberális döntéshozók. A harapófogó másik szárát tehát éppen az ezt célzó, most beinduló brutális "államháztartási reformok" jelentik. Miközben tehát a munkaerõ árát egy történelmi korszakkal ezelõtti szinten rögzítik, a munkaerõ újratermelésének költségeit viszont a globális piaci szintre emelik. Ezt a célt szolgálja a humán javakat reprodukáló fõbb intézményrendszerek, az oktatási-kulturális, az egészségügyi-szociális és a nemzedékek közötti szolidaritást kifejezõ nyugdíjrendszer "globaloprivatizálása".

Hamis mítosz
Az öngondoskodás hamis mítosza tehát valójában a nyers erõszak olyan formájának megjelenése a magyar társadalomban, amely teljesen váratlanul és felkészületlenül éri a kiszolgáltatott vesztes többséget. Se érvényes tudása, se képességei-készségei, se intézményei, se technikái nincsenek e helyzet kezelésére. Egy beteg, fáradt, elfásult, szétroncsolt, politikailag hiszterizált, önpusztító "massza" van csupán a magyar társadalom helyén, amely amorf dühének agresszív indulatait inkább önmaga ellen fordítja, és nem a vesztét okozókkal száll szembe. Erre már csak azért sem képes, mert a kollaboráns globalokomprádor politikai oligarchiák cinikus hazugságaikkal úgy állítják be, hogy a mély válság a "másik" politikai oldal aljasságának köszönhetõ, ezért likvidálásával minden megoldódna. Így aztán sikeresen terelik el a figyelmet arról, hogy a döntõ ok a minket kifosztó globális hatalomgazdasági szivattyú, amelynek kiszolgálását oly buzgón látja el a politikai oligarchia valamennyi csoportja.

Kifosztott többség
A stratégiai következmények rövid idõn belül drámai látványossággal jelennek meg. 2008 és 2010 között a népességünk a lélektani határt jelentõ tízmillió alá süllyed, vagyis az ötven évvel elõttivel lesz azonos. A legtöbb egészségmutatónk a negyven évvel korábbi szintre esett vissza, ezzel Európa legbetegebb társadalma vagyunk.
A már említett reálbérek pedig a harminc évvel ezelõtti szinten stagnálnak. Egyébként a reálbérek és reálprofitok növekedési ütemének összehasonlítása kulcsot adhat a helyzet megértéséhez. 1988 és 2007 között a reálbérek éves átlagos növekedési üteme mindössze 0,7 százalék volt, ami ahogy mondani szokás, inkább jelkép, mint szimbólum, hiszen kétszázalékosnál alacsonyabb éves növekedés lélektanilag nem is érzékelhetõ. Az itt tevékenykedõ multinacionális vállalatok reálprofitjának éves növekedése viszont huszonhárom százalékot tett ki.
Aligha hihetjük, hogy ez a harmincháromszoros különbség kialakulhatott és tartósan fennmaradhatott volna anélkül, hogy ez a hatalmi struktúra ne használta volna ki gátlástalanul elképesztõ erõfölényét. Mindezt persze csak a politikai oligarchiák teljes "felvásárlásával" érhette el, amit a jelek szerint sikeresen meg is oldott.
Ami tehát demokrácia, jogállam, piacgazdaság és egyéb hangzatos célok helyett "rendszerváltás" címen megvalósult, az nem egyéb, mint e globális hatalomgazdaság diktatúrája, amelyet a lokális kollaboráns oligarchiák közvetítésével gyakorol. Amíg a kifosztott többség ezt képtelen felismerni, és nem tudja védekezõmechanizmusait és intézményeit felépíteni, egyre mélyebbre kerül a végzetes társadalom-újratermelési lejtõn.

 

Magyar Hírlap Online – Bogár László közgazdász