REFORMALKU

A történelem tanúsága szerint egy ország demokratikus berendezkedését csak a szabadversenyes kapitalizmus energiája képes megbízhatóan mûködtetni. Ha a piac helyett az állam próbálja a szabadság és a verseny tartós garanciáit megteremteni, észrevétlenül zsákutcába fordulhat a fejlõdés. A kínkeservvel kivajúdott MSZP/SZDSZ koalíciós reformalku az egészségbiztosítás új rendszere kapcsán mintha ilyen veszélyeket idézne elénk.Árulkodó jel, hogy a megállapodás mindenekelõtt azt taglalja hosszasan, mi nem változik az egészségügyben. Vezérlõ elvként marad a nemzeti kockázatközösség és a "kötelezõ társadalombiztosítási rendszerek logikája szerinti szolidaritás". Érdemes egyetlen pillanatra elgondolkodnunk azon, hogy mit takarnak ezek a veretes fogalmak.
Kockázatközösségnek az a csoport nevezhetõ, amelynek tagjai elporlasztják egymás között a mindannyiukat fenyegetõ veszélyek egyénenként elviselhetetlen anyagi következményeit, így azok az egyes tagok számára is elviselhetõ mértékûvé válnak. Az egyént sújtó bajt a csoport hárítja el. A közösségi védelemnek azonban ára van: ezt hívjuk a társadalombiztosítás esetén járuléknak, ami nem más, mint a kockázatközösség adott tagja által jövedelemarányosan fizetett hozzájárulás a közösségi kockázatporlasztás költségeihez.
És itt máris tettenérhetõ a nagy állami ellátórendszerek vészes vérszegénységét okozó mentális vírus: a közterhek alóli kibúvás destruktív magyar rémje.
Minden ellentétes híresztelés dacára ugyanis változatlanul túlságosan kevesen fizetünk túl kevés járulékot, miközben túl sokan tartunk igényt túl sok – és egyre több – szolgáltatásra, különösen az egészségügy területén. Egyre kisebb hajót bérelünk, amibe egyre többen akarunk bezsúfolódni, és egyre magasabb színvonalú szervízt követelünk az egyre tovább tartó hajóúton.
Az összes nagy állami újraelosztó rendszert ez az alapválság gyötri: a 4,3 millió adó- és járulékbevallást készítõ honfitársunk közül kétmilliónyi ember csak a minimálbér után megállapított közterheket hajlandó viselni, míg a maradék 2,4 millió virilista közül 800 ezren továbbra is az állami szférában dolgoznak (így az õ jövedelmüket is adóbevételekbõl kell elõteremteni), vagyis az összes polgári közteher túlnyomó részét továbbra is a versenyszférában gürcölõ 1,6 milliónyi adórabszolga viseli. Mindössze a lakosság egyhatoda!
A rendszerváltozás óta eltelt hosszú évek ellenére így a többség számára valóban ingyenes az egészségügyi alapellátás: ugyanis mások fizetnek helyettük is érte. Nem véletlen az a szenvedélyes – és vérlázítóan oktalan – felháborodás, ami az ingyenebéd elvételének halovány  fenyegetése (vizitdíj) nyomán kitört. Ennek tükrében talán jobban látható, miért sántít a nemzeti kockázatközösség és szolidaritás alapelvi tétele: túl sokan érzik úgy – köztük a tb-fizetés elhanyagolását adott esetben büntetlenül megúszó állami mamutok is -, hogy a lúzerek majd fizetnek helyettük.
Ha ez változatlan marad, a kockázatközösség és a szolidaritás univerzalitása csak tépett illúzió lehet. Márpedig a koalíciós alku külön kiemeli, hogy "nem változik a társadalombiztosítás (nyugdíj- és egészségbiztosítás) befizetési rendje", azt meg nagyon nyomatékosan hangsúlyozza, hogy "a járulékok mértéke (az átállás kapcsán) nem változik". A fortélyos politikai félelem elsõ árnyai máris kísértenek.
A megállapodás hangsúlyozza azt is, hogy nem változik a szolgáltatási csomag ("a társadalombiztosítási jogon járó alapcsomag megegyezik a mai kötelezõ szolgáltatásokkal"), amivel csak annyi a gond, hogy továbbra sincs olyan szakember, aki képes lenne a várt nemzetközi befektetõk számára is érthetõ módon értelmezni ezt a sommás kitételt, és pontosan definiálni az egészségügyi ellátási csomagok tartalmi elemeit – márpedig enélkül nehéz megbízhatóan (vagyis hasraütésnél jobb módszerrel) árazni, aminek hiányában viszont megbízhatatlanok az esetleges üzleti modellek.
Mihez kezdhetnek a biztosítótársaságok ebben a helyzetben? Jó-e nekik, ha kisebbségi tulajdonosként belépnek a politikai félelmek szorításában minden jel szerint paranoiás mértékben túlszabályozottá váló magyar egészségbiztosítási piacra?
A potenciális piaci szereplõk nyilván stratégiai befektetõként elemzik a helyzetet, így az akadályokat egyszerûen kockázatnövelõ és árdrágító tényezõként veszik figyelembe. A pénzügyi multik, köztük a nagy biztosítók annak függvényében elemzik a magyar egészségbiztosítási piacra történõ belépésük lehetõségét, hogy mikor és milyen feltételekkel várhatják befektetéseik megtérülését.
Miután a gondok legfõbb okát jelentõ bevételi oldalra nem lesz ráhatásuk – a járulékok beszedését változatlanul az állam végzi -, miközben az adóhatóság által beszedett járuléktömeg elosztását meghatározó fejkvóta-képletek és korrekciós mechanizmusok kialakításában, továbbá a kötelezõen finanszírozandó szolgáltatások meghatározásában is csak korlátos szerepet kaphatnak, a magántõke erõinek nyilván arra kell koncentrálniuk, hogyan hasznosuljon az alapellátások terén a mainál sokkal jobb hatékonysággal a rendelkezésre álló pénz.
Ha ezt a fellépést érdemben lehetõvé teszi a kisebbségi tulajdoni hányad, miközben az ígéret szerint valóban megnyílik a kiegészítõ szolgáltatások akár évi 350 milliárdos piaca, a magántõke belépése az összes kapcsolt korlát és paranoia ellenére sem valószínûtlen.
Farkas András – Hírszerzõ

Hozzászólás a fórumban>>>