SAJTÓKÖZLEMÉNY A SZOLIDARITÁS NEVÉBEN
2007. április 20. péntek · Cikk nyomtatása
Civil szervezetek, szakszervezetekés politikai csoportosulások csütörtökön közös nyilatkozatban szálltak
síkra a szolidaritás alapú társadalombiztosítási rendszer védelmében,
és társadalmi összefogásra szólítottak fel az egészségbiztosítás
piacosításának megakadályozásáért.
Elutasítjuk az egészségügyi biztosítás reformjára vonatkozó javaslatot.Tudomásunk szerint a döntéshozó és a döntést közvetlenül befolyásoló testületek elé kerül az egészségügyi biztosítás reformjára, a biztosítási piac megnyitására és a magánbiztosítókon alapuló több biztosítós rendszer bevezetésére vonatkozó javaslat. Megítélésünk szerint ez a reformjavaslat szakmailag, társadalmilag és politikailag elõkészítetlen, koncepciójában téves, sérti a társadalom és a nemzet érdekeit, elfogadhatatlan a közvélemény számára, és ezért erõltetése politikailag káros. Ezért feltétlenül indokoltnak tartjuk e reformjavaslat elutasítását.
Ez a reformjavaslat számunkra csupán „A biztosítási piac megnyitása” címû, 2007. januári keltû szakmai vitaanyagból ismerhetõ meg. Ez a szakmai vitaanyag csak szûk körben ismert. A vitaanyagot az Egészségügyi Minisztérium felkérésére prof. dr. Mihályi Péter, az Államreform Bizottság Egészségügyi Szakmai Munkacsoportjának vezetõje állította össze. Megítélésünk szerint eleve megengedhetetlen, hogy egy vázlatos, csak szûk körben ismert és a szakmai és társadalmi szervezetek által meg nem vitatott anyagon alapuljon a nemzet és a társadalom egészét érintõ, alapvetõ fontosságú kérdést illetõ döntés. Csupán ez a tény is elegendõ a javaslat elutasításának indokolására. Ha viszont kiderülne, hogy létezik egy másik, még számunkra is ismeretlen reformjavaslat, akkor ez még megalapozottabbá tenné e reformjavaslat elutasítását. A fenti irat a reformjavaslatot semmivel sem bizonyított általánosságokkal „támasztja alá”. Kijelenti, de nem bizonyítja, hogy ”a versengõ biztosítók megjelenése nélkül nem lehet remélni, hogy az egészségügyi szolgáltatások terén beindulnak a várt és indokoltnak tartott változások. Csak tõlük remélheti a kormányzat a reform véghezviteléhez szükséges szervezõ erõt és menedzsment-tudást” (54. o.). Minthogy azonban „szükséges, hogy a biztosító megfelelõ mértékû jegyzett tõkével és szavatoló tõkével rendelkezzen”, (66. o.) ezek a biztosítók gyakorlatilag csak külföldiek lehetnek. Ez az egész magyar egészségügy arculcsapásával ér fel, hiszen azt állítják róla, hogy nem rendelkezik a szükséges szervezõ erõvel és menedzsment-tudással, vagyis képtelen arra, hogy megoldja feladatait. Az irat szerint továbbá „non-profit gazdálkodás nem létezik” (54. o.), ”a non-profit és az alapítványi forma legfõbb célja az adóelkerülés és a tb-terhek alól való kibújás” (55. o.). Kétségbe vonja, hogy „a közhasznúság mint jogi kategória” az „egészségügyre vonatkoztatva” alkalmazható, mi több, hogy „a gyógyítás közhasznú tevékenység” volna (uo.). Ez is a magyar egészségügy arculcsapása, mert igaz ugyan, hogy az itt dolgozók is meg akarnak élni, mint mindenki más, de elsõdleges életcéljuk mégis a gyógyítás, amely nyilvánvalóan közhasznú tevékenység. Indokoltnak tartjuk, hogy az Egészségügyi Minisztérium és az Államreform Bizottság kérjen nyilvánosan és ünnepélyesen bocsánatot ezekért a súlyos sértésekért mindenkitõl, aki a magyar egészségügyben dolgozik.
Az irat három pillért javasol. Az I., ingyenes pillérbe tartozna a közegészségügy és nép-egészségügy, de az irat felveti, hogy indokolt lenne ide vonni a pénzbeli ellátásokat, tehát a táppénzt, a baleseti és rokkantsági ellátásokat és az anyasági segélyt is. Ezekre tehát nem ter-jedne ki a biztosítási elv, a költségeket az államnak kellene állnia. A III. pillérbe tartoznának „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.). Az ezekkel kapcsolatos költségeket – azzal az alábbiak szerint teljesen szakszerûtlen és tarthatatlan indokolással, hogy az ilyen „megbetegedések esetén minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” – szintén az államnak kellene állnia (uo.). Az irat szerint emellett „célszerûnek látszik, hogy a III. pillérbe soroljuk az olyan orvosi ellátásokat is, ame-lyek közös jellemzõje a rendkívül hosszú ápolási idõ”, így „az idõskori ápolás […], az elme-gyógyintézeti, pszichiátriai fekvõbeteg intézetek szolgáltatásai, a rehabilitációs és a bentlakásra kényszerülõ mozgássérültek, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedõk, valamint a szenvedélybetegségek (alkohol, kábítószer) gyógyítása” (uo.). Itt ez az irat leplezetlenül kimondja: ez esetekben az ”ápolás költségei rendkívül magasak – az ezzel összefüggõ kockázatokat nem ruházhatjuk rá a kisebb méretû biztosítókra” (uo.), tehát a magánbiztosítókra. Végül az irat szerint „a modell II. pillérét a maradékelv definiálja: minden olyan ellátás ide tartozik, amely nincs benne az I. és III. pillérben” (uo.). Az irat tehát az I. és III. pillért illetõen szakít az általa alapvetõ fontosságúnak tekintett biztosítási elvvel, itt a biztosítás nélküli állami szerepvállalást pártolja, és a biztosítási elvet csak a II. pillérben tartja alkalmazhatónak. Ez az elgondolás egészségügyi szakmai szempontból tarthatatlan. A probléma lényege éppen az, hogy az átlagos életkor meghosszabbodása és a költséges modern orvostechnikai eszközök kialakulása folytán „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.) esetén nincs lehetõség arra, hogy „minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” (uo.), mert az állam képtelen az ezzel járó költségek viselésére. Éppen itt van szükség a biztosítási elv alkalmazására, mert kicsi az ilyen beavatkozások valószínûsége, nagy viszont a költsége, van tehát lehetõség a kockázatmegosztásra. Ugyanakkor a társadalom és az állam alapvetõ érdeke, hogy az egészségügyi alapellátás – és nemcsak a közegészségügy és a népegészségügy – mindenki számára, állampolgári jogon elérhetõ legyen. A szakszerûség és a közérdek szempontjai tehát – az idézett iratban foglaltakkal a legteljesebb ellentétben – a szolidaritási elven alapuló és mindenki számára elérhetõ alapellátást javallják, amelyhez önkéntes kiegészítõ biztosítások járulhatnak úgy, hogy ezek ne tegyék lehetõvé a kötelezõ biztosításból való kilépést. Az idézett reformjavaslat tehát egészségügyi szempontból elvetendõ.
Az elgondolás közgazdasági szempontból is elvetendõ. A költségek viselését illetõen ugyanis az irat a következõket irányozza elõ:
* „A […] több mint 2,6 millió nyugdíjas […] (bér)jövedelem arányos járulékot fog […] fizetni (52. o.).
* „Kb. 2,1 millió fõt […] képviselnek a 18. év aluliak […] Célszerûnek tûnik, hogy a központi költségvetés a biztosítóknak a Kincstáron keresztül történõ átutalással fizesse ki a biztosítási díjat (uo.).
* „Ugyanez a megoldás megfelelõnek tûnik a GYES, GYED és GYET-ben részesülõ mint-egy 0,3 millió fõ esetében is” (uo.).
* „A társadalom elesettjei, akik […] nem foglalkoztathatók, […] számára a települési önkormányzatok vásároljanak biztosítást, majd pedig ezek a ’közgyógybiztosítottak’ valamilyen véletlenszám-generáló algoritmussal kerüljenek elosztásra a biztosítók között” (52-53. o.).
Egyértelmû tehát, hogy az irat szerint a különösképpen költséges I. és III. pillér költségeit teljes egészében az állam állja, sõt nagy vagy akár döntõ részben az állam és az önkormányzatok gondoskodnak a magánbiztosítók bevételeirõl. Ennek a koncepciónak a költségvetési hatásai nyilvánvalók. A költségvetés terhei nem csökkennek, az ország terhei pedig nõnek a magán-biztosítók közismerten magas, a 30%-os nagyságrendet is elérõ mûködési költségeivel és nyereségével.
Nem kevésbé nyilvánvalók az iratban foglalt reformjavaslatnak a nemzetközi folyó fize-tési mérlegre gyakorolt hatásai. A külföldiek nettó tulajdonosi jövedelme a KSH számai szerint 2005-ben 1 339 397 millió forint volt, a bruttó nemzeti jövedelem 6,5 %-a, és ennek csak 29,8 %-a a külföldiek visszaforgatott, tehát Magyarországon felhasznált jövedelme. (Bruttó hazai termék 2005. Elõzetes adatok II., 2006. október) Az ország az ebbõl származó nemzetközi fizetési és átutalási (transzferálási) kötelezettség teljesítésére már most is csak újabb hitelek felvétele útján képes. A javasolt magánbiztosítási rendszer tovább növelné ezt a már eleve súlyos vagy akár elviselhetetlen nemzetközi fizetési kötelezettséget, és ezért az ország nemzetközi fizetési pozíciójának további romlásához vezetne. Ez a reformjavaslat már csak ezért sem fogadható el.
Az irat szerzõje mind ebben az iratban, mind más munkáiban a reformjavaslat azonnali elfogadását azzal a belpolitikai és választási stratégiai meggondolással támasztja alá, hogy a népszerûtlen intézkedéseket 18 – most már alig 8 – hónap alatt kell végrehajtani azért, hogy utána „maradjon 30 hónap a soron következõ választási csatára való felkészülésre” és a következõ országgyûlési választások megnyerésére. (Csillag István – Mihályi Péter: Kettõs kötés. A stabilizáció és a reformok 18 hónapja. Globális Tudás Alapítvány, 2006, 96. o.) A legutóbbi hónapok eseményei, majd az egészségügyi miniszter lemondása és ennek körülményei azt bizonyítják, hogy ez a koncepció téves. A szakszerûtlen és mind egészségügyi, mind közgazdasági szempontból elfogadhatatlan reformoknak ez az erõltetése feltehetõleg nem a jelenlegi kormány újraválasztásához, hanem soha nem látott vereségéhez vezetne.
Az idézett irat ezt a reformjavaslatot nagyrészt azzal támasztja alá, hogy ez megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. A javaslatnak megfelelõ rendszert – az eltérések részletei itt nem tárgyalhatók – az Egyesült Államokban alkalmazzák a szabad vállalkozás igenlésének és az állami beavatkozás elutasításának ottani történelmi hagyományai folytán. A rendszer elismerten rossz, kétszer akkora költséggel nyújt rosszabb szolgáltatást, mint Kanada egybiztosítós, állami rendszere.
Németországban a jelenlegi széttagolt biztosítási rendszer helyett 2009-ben átfogó, Országos Egészségügyi Alap nevû, integrált mûködésû hálózatot vezetnek be. A nemzetközi tapasztalatok alapján az OECD Magyarországról szóló 1999-ben kiadott ország-tanulmányában a következõket írja: „Úgy tûnik, nem szükséges a jelenleginél bonyolultabb finanszírozási rendszert bevezetni. A nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy egy Magyarországhoz hasonló ország számára az egy finanszírozós rendszer elõnyei nagyobbak, mint hátrányai.” (OECD Gazdasági Tanulmányok. 1998-1999, Magyarország, OECD, Paris, 1999. Magyar kiadás: Kódex Kiadványszervezési GMK, 1999, 152. o.) Az OECD egy szakértõje 2005-ben lényegében véve ugyanezt ismétli meg egy tanulmányában. (Goglio, A.: In search of efficiency: Improving health care in Hun-gary. ECO/WKP (2005) 33, OECD, Paris, 2005, 16. o.)
Befejezésül utalnunk kell arra, hogy, noha eddig itt elsõsorban a szakmai-tudományos kérdéseket tárgyaltuk, nem ezek a legfontosabbak. Itt elsõsorban értékítéletekrõl van szó. A több biztosítós rendszernek még elõnyei is lehetnek a jómódú, tanult, egészséges, fiatal, gyermektelen vagy kiscsaládos városi emberek szempontjából, de ez a rendszer különösképpen hátrányos a szegényebbek, a kevésbé iskolázottak, a betegesek, a nagycsaládosak és a vidékiek számára. A társadalom szociális érzékenységû tagjai elsõsorban ezért nem fogadhatják el a több biztosítós rendszert.
A leírtak alapján ismételten kérjük a döntéshozó és a döntést közvetlenül befolyásoló testületeket és e testületek tagjait, hogy utasítsák el az idézett iratban foglalt reformjavaslatot, sõt vegyék le a napirendrõl az egészségügyi társadalombiztosítást veszélyeztetõ javaslatok tárgyalását. Kérjék fel a szakértõket megfelelõképpen elõkészített javaslat elõterjesztésére, terjesszék ezt a javaslatot az érdekelt szakmai és társadalmi szervezetek elé megvitatásra, és a vita alapján módosított és véglegesített javaslatot tûzzék majd tárgyalásra. Véleményünk szerint fenn kell tartani az egyfizetõs, szolidaritási alapú rendszert, és az intézményrendszert széleskörû társadalmi konszenzusra törekedve, a teljes átláthatóság biztosításával, kellõ elõ-készítés után és megfelelõ ütemezés szerint kell továbbfejleszteni.
Ez a reformjavaslat számunkra csupán „A biztosítási piac megnyitása” címû, 2007. januári keltû szakmai vitaanyagból ismerhetõ meg. Ez a szakmai vitaanyag csak szûk körben ismert. A vitaanyagot az Egészségügyi Minisztérium felkérésére prof. dr. Mihályi Péter, az Államreform Bizottság Egészségügyi Szakmai Munkacsoportjának vezetõje állította össze. Megítélésünk szerint eleve megengedhetetlen, hogy egy vázlatos, csak szûk körben ismert és a szakmai és társadalmi szervezetek által meg nem vitatott anyagon alapuljon a nemzet és a társadalom egészét érintõ, alapvetõ fontosságú kérdést illetõ döntés. Csupán ez a tény is elegendõ a javaslat elutasításának indokolására. Ha viszont kiderülne, hogy létezik egy másik, még számunkra is ismeretlen reformjavaslat, akkor ez még megalapozottabbá tenné e reformjavaslat elutasítását. A fenti irat a reformjavaslatot semmivel sem bizonyított általánosságokkal „támasztja alá”. Kijelenti, de nem bizonyítja, hogy ”a versengõ biztosítók megjelenése nélkül nem lehet remélni, hogy az egészségügyi szolgáltatások terén beindulnak a várt és indokoltnak tartott változások. Csak tõlük remélheti a kormányzat a reform véghezviteléhez szükséges szervezõ erõt és menedzsment-tudást” (54. o.). Minthogy azonban „szükséges, hogy a biztosító megfelelõ mértékû jegyzett tõkével és szavatoló tõkével rendelkezzen”, (66. o.) ezek a biztosítók gyakorlatilag csak külföldiek lehetnek. Ez az egész magyar egészségügy arculcsapásával ér fel, hiszen azt állítják róla, hogy nem rendelkezik a szükséges szervezõ erõvel és menedzsment-tudással, vagyis képtelen arra, hogy megoldja feladatait. Az irat szerint továbbá „non-profit gazdálkodás nem létezik” (54. o.), ”a non-profit és az alapítványi forma legfõbb célja az adóelkerülés és a tb-terhek alól való kibújás” (55. o.). Kétségbe vonja, hogy „a közhasznúság mint jogi kategória” az „egészségügyre vonatkoztatva” alkalmazható, mi több, hogy „a gyógyítás közhasznú tevékenység” volna (uo.). Ez is a magyar egészségügy arculcsapása, mert igaz ugyan, hogy az itt dolgozók is meg akarnak élni, mint mindenki más, de elsõdleges életcéljuk mégis a gyógyítás, amely nyilvánvalóan közhasznú tevékenység. Indokoltnak tartjuk, hogy az Egészségügyi Minisztérium és az Államreform Bizottság kérjen nyilvánosan és ünnepélyesen bocsánatot ezekért a súlyos sértésekért mindenkitõl, aki a magyar egészségügyben dolgozik.
Az irat három pillért javasol. Az I., ingyenes pillérbe tartozna a közegészségügy és nép-egészségügy, de az irat felveti, hogy indokolt lenne ide vonni a pénzbeli ellátásokat, tehát a táppénzt, a baleseti és rokkantsági ellátásokat és az anyasági segélyt is. Ezekre tehát nem ter-jedne ki a biztosítási elv, a költségeket az államnak kellene állnia. A III. pillérbe tartoznának „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.). Az ezekkel kapcsolatos költségeket – azzal az alábbiak szerint teljesen szakszerûtlen és tarthatatlan indokolással, hogy az ilyen „megbetegedések esetén minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” – szintén az államnak kellene állnia (uo.). Az irat szerint emellett „célszerûnek látszik, hogy a III. pillérbe soroljuk az olyan orvosi ellátásokat is, ame-lyek közös jellemzõje a rendkívül hosszú ápolási idõ”, így „az idõskori ápolás […], az elme-gyógyintézeti, pszichiátriai fekvõbeteg intézetek szolgáltatásai, a rehabilitációs és a bentlakásra kényszerülõ mozgássérültek, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedõk, valamint a szenvedélybetegségek (alkohol, kábítószer) gyógyítása” (uo.). Itt ez az irat leplezetlenül kimondja: ez esetekben az ”ápolás költségei rendkívül magasak – az ezzel összefüggõ kockázatokat nem ruházhatjuk rá a kisebb méretû biztosítókra” (uo.), tehát a magánbiztosítókra. Végül az irat szerint „a modell II. pillérét a maradékelv definiálja: minden olyan ellátás ide tartozik, amely nincs benne az I. és III. pillérben” (uo.). Az irat tehát az I. és III. pillért illetõen szakít az általa alapvetõ fontosságúnak tekintett biztosítási elvvel, itt a biztosítás nélküli állami szerepvállalást pártolja, és a biztosítási elvet csak a II. pillérben tartja alkalmazhatónak. Ez az elgondolás egészségügyi szakmai szempontból tarthatatlan. A probléma lényege éppen az, hogy az átlagos életkor meghosszabbodása és a költséges modern orvostechnikai eszközök kialakulása folytán „a legsúlyosabb, leghosszabb ideig tartó és legköltségesebb megbetegedések” (58. o.) esetén nincs lehetõség arra, hogy „minden magyar állampolgár azonos szintû orvosi ellátásban részesüljön” (uo.), mert az állam képtelen az ezzel járó költségek viselésére. Éppen itt van szükség a biztosítási elv alkalmazására, mert kicsi az ilyen beavatkozások valószínûsége, nagy viszont a költsége, van tehát lehetõség a kockázatmegosztásra. Ugyanakkor a társadalom és az állam alapvetõ érdeke, hogy az egészségügyi alapellátás – és nemcsak a közegészségügy és a népegészségügy – mindenki számára, állampolgári jogon elérhetõ legyen. A szakszerûség és a közérdek szempontjai tehát – az idézett iratban foglaltakkal a legteljesebb ellentétben – a szolidaritási elven alapuló és mindenki számára elérhetõ alapellátást javallják, amelyhez önkéntes kiegészítõ biztosítások járulhatnak úgy, hogy ezek ne tegyék lehetõvé a kötelezõ biztosításból való kilépést. Az idézett reformjavaslat tehát egészségügyi szempontból elvetendõ.
Az elgondolás közgazdasági szempontból is elvetendõ. A költségek viselését illetõen ugyanis az irat a következõket irányozza elõ:
* „A […] több mint 2,6 millió nyugdíjas […] (bér)jövedelem arányos járulékot fog […] fizetni (52. o.).
* „Kb. 2,1 millió fõt […] képviselnek a 18. év aluliak […] Célszerûnek tûnik, hogy a központi költségvetés a biztosítóknak a Kincstáron keresztül történõ átutalással fizesse ki a biztosítási díjat (uo.).
* „Ugyanez a megoldás megfelelõnek tûnik a GYES, GYED és GYET-ben részesülõ mint-egy 0,3 millió fõ esetében is” (uo.).
* „A társadalom elesettjei, akik […] nem foglalkoztathatók, […] számára a települési önkormányzatok vásároljanak biztosítást, majd pedig ezek a ’közgyógybiztosítottak’ valamilyen véletlenszám-generáló algoritmussal kerüljenek elosztásra a biztosítók között” (52-53. o.).
Egyértelmû tehát, hogy az irat szerint a különösképpen költséges I. és III. pillér költségeit teljes egészében az állam állja, sõt nagy vagy akár döntõ részben az állam és az önkormányzatok gondoskodnak a magánbiztosítók bevételeirõl. Ennek a koncepciónak a költségvetési hatásai nyilvánvalók. A költségvetés terhei nem csökkennek, az ország terhei pedig nõnek a magán-biztosítók közismerten magas, a 30%-os nagyságrendet is elérõ mûködési költségeivel és nyereségével.
Nem kevésbé nyilvánvalók az iratban foglalt reformjavaslatnak a nemzetközi folyó fize-tési mérlegre gyakorolt hatásai. A külföldiek nettó tulajdonosi jövedelme a KSH számai szerint 2005-ben 1 339 397 millió forint volt, a bruttó nemzeti jövedelem 6,5 %-a, és ennek csak 29,8 %-a a külföldiek visszaforgatott, tehát Magyarországon felhasznált jövedelme. (Bruttó hazai termék 2005. Elõzetes adatok II., 2006. október) Az ország az ebbõl származó nemzetközi fizetési és átutalási (transzferálási) kötelezettség teljesítésére már most is csak újabb hitelek felvétele útján képes. A javasolt magánbiztosítási rendszer tovább növelné ezt a már eleve súlyos vagy akár elviselhetetlen nemzetközi fizetési kötelezettséget, és ezért az ország nemzetközi fizetési pozíciójának további romlásához vezetne. Ez a reformjavaslat már csak ezért sem fogadható el.
Az irat szerzõje mind ebben az iratban, mind más munkáiban a reformjavaslat azonnali elfogadását azzal a belpolitikai és választási stratégiai meggondolással támasztja alá, hogy a népszerûtlen intézkedéseket 18 – most már alig 8 – hónap alatt kell végrehajtani azért, hogy utána „maradjon 30 hónap a soron következõ választási csatára való felkészülésre” és a következõ országgyûlési választások megnyerésére. (Csillag István – Mihályi Péter: Kettõs kötés. A stabilizáció és a reformok 18 hónapja. Globális Tudás Alapítvány, 2006, 96. o.) A legutóbbi hónapok eseményei, majd az egészségügyi miniszter lemondása és ennek körülményei azt bizonyítják, hogy ez a koncepció téves. A szakszerûtlen és mind egészségügyi, mind közgazdasági szempontból elfogadhatatlan reformoknak ez az erõltetése feltehetõleg nem a jelenlegi kormány újraválasztásához, hanem soha nem látott vereségéhez vezetne.
Az idézett irat ezt a reformjavaslatot nagyrészt azzal támasztja alá, hogy ez megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. A javaslatnak megfelelõ rendszert – az eltérések részletei itt nem tárgyalhatók – az Egyesült Államokban alkalmazzák a szabad vállalkozás igenlésének és az állami beavatkozás elutasításának ottani történelmi hagyományai folytán. A rendszer elismerten rossz, kétszer akkora költséggel nyújt rosszabb szolgáltatást, mint Kanada egybiztosítós, állami rendszere.
Németországban a jelenlegi széttagolt biztosítási rendszer helyett 2009-ben átfogó, Országos Egészségügyi Alap nevû, integrált mûködésû hálózatot vezetnek be. A nemzetközi tapasztalatok alapján az OECD Magyarországról szóló 1999-ben kiadott ország-tanulmányában a következõket írja: „Úgy tûnik, nem szükséges a jelenleginél bonyolultabb finanszírozási rendszert bevezetni. A nemzetközi tapasztalatok arra utalnak, hogy egy Magyarországhoz hasonló ország számára az egy finanszírozós rendszer elõnyei nagyobbak, mint hátrányai.” (OECD Gazdasági Tanulmányok. 1998-1999, Magyarország, OECD, Paris, 1999. Magyar kiadás: Kódex Kiadványszervezési GMK, 1999, 152. o.) Az OECD egy szakértõje 2005-ben lényegében véve ugyanezt ismétli meg egy tanulmányában. (Goglio, A.: In search of efficiency: Improving health care in Hun-gary. ECO/WKP (2005) 33, OECD, Paris, 2005, 16. o.)
Befejezésül utalnunk kell arra, hogy, noha eddig itt elsõsorban a szakmai-tudományos kérdéseket tárgyaltuk, nem ezek a legfontosabbak. Itt elsõsorban értékítéletekrõl van szó. A több biztosítós rendszernek még elõnyei is lehetnek a jómódú, tanult, egészséges, fiatal, gyermektelen vagy kiscsaládos városi emberek szempontjából, de ez a rendszer különösképpen hátrányos a szegényebbek, a kevésbé iskolázottak, a betegesek, a nagycsaládosak és a vidékiek számára. A társadalom szociális érzékenységû tagjai elsõsorban ezért nem fogadhatják el a több biztosítós rendszert.
A leírtak alapján ismételten kérjük a döntéshozó és a döntést közvetlenül befolyásoló testületeket és e testületek tagjait, hogy utasítsák el az idézett iratban foglalt reformjavaslatot, sõt vegyék le a napirendrõl az egészségügyi társadalombiztosítást veszélyeztetõ javaslatok tárgyalását. Kérjék fel a szakértõket megfelelõképpen elõkészített javaslat elõterjesztésére, terjesszék ezt a javaslatot az érdekelt szakmai és társadalmi szervezetek elé megvitatásra, és a vita alapján módosított és véglegesített javaslatot tûzzék majd tárgyalásra. Véleményünk szerint fenn kell tartani az egyfizetõs, szolidaritási alapú rendszert, és az intézményrendszert széleskörû társadalmi konszenzusra törekedve, a teljes átláthatóság biztosításával, kellõ elõ-készítés után és megfelelõ ütemezés szerint kell továbbfejleszteni.
Budapest, 2007. április 19.
Hozzászólás
Szeretne valamit hozzászólni?