SENKI SEM ELÉGEDETT

A lényeg, hogy általános a kételkedés abban, hogy élet-, illetve mûködõképes lesz-e a megszületett sajátos hibrid, a szolidaritás alapú társadalombiztosítás és az üzleti biztosítás elemeinek az elegye. Érdekes módon a „versengõ biztosítók” koncepciójával elõállt liberálisok oldalán nagyobb az elégedetlenség. Pedig a megállapodás megszületését a tekintélyes svájci Neue Zürcher Zeitung rövid hírben úgy kommentálta, hogy a magyar kormánypártok a társadalombiztosítás lassú privatizációja mellett döntöttek. Azaz a kívülálló számára nem kétséges, merre tart a folyamat.
Ha már Svájcot említettem, friss példa az ország arra, hogy olyan vonatra igyekszünk felszállni, amelyrõl az utasok éppen lefelé kászálódnak. Svájcban jelenleg nyolcvan magáncég foglalkozik egészségbiztosítással, területi alapon, szakmai alapon stb. Kiszámítható, hogy kisszámú lakosság tartozik egy-egy biztosítóhoz, egyre kevésbé gazdaságos a mûködés, figyelembe véve az egészségügyi költségek növekedését. Ezért az egészségpolitika irányítói az év eleje óta szisztematikus felvilágosító kampányba kezdtek. Ennek az volt a fõ üzenete, hogy eltûntek azok az elõnyök, amelyek az egy-egy célcsoportra irányuló biztosítók mûködésébõl adódtak. Eltûntek a különbségek, azonos árakon azonosak a szolgáltatások. Ezért arra biztatták a svájciakat, hogy szavazzák meg egy állami biztosító létrehozását, amely integrálná valamennyi pénztárt, illetve a hozzájuk tartozókat. Ez jelentõs költségmegtakarítást eredményezne – nem szorul magyarázatra, hogy a nyolcvan cég mûködési költségeit a biztosítottak fedezik -, a felszabaduló összeget az ellátás javítására fordíthatnák, illetve nem lenne szükség a biztosítási díj további emelésére. A kampány ellenére a népszavazáskor a lakosság 77 százaléka az eddigi rendszer megtartása mellett döntött. Az egészségpolitikusok mégis elégedettek, mert úgy gondolják: a folyamat megindult.
Bizonyos, ha nálunk is sok biztosító mûködött volna, hasonló lenne a helyzet.
De mi a szakmai alapú trenddel készülünk szembemenni. A hibrid sajátos veszélye, hogy a várható konfliktusok, netán a totális kudarc esetén adódik az egymásra mutogatás. Azért nem sikerült, mert ez nem társadalombiztosítás, azért nem sikerült, mert ez nem valódi „több-biztosítós modell”.
A zsákutca víziójának realitásához jelentõs muníciót szolgáltat – vélhetõen a kiváló szerzõ szándéka ellenére – Kornai János többkolumnás írása. (Kávé és tea, október 22.)
Az elemzés világos, tényszerû, „csak” éppen a kiindulás illethetõ minimum a jelentõs csúsztatás minõsítéssel. Idézem: „Két egyszerû forma került elõtérbe, amelyeket a magyarországi viták nyelvében »egybiztosítós« és »több-biztosítós modellnek« kereszteltek el. Mind a két modellnek sokféle elõnye és sokféle hátránya van, ám egyikrõl sem mondható el, hogy elõnyeinek és hátrányainak egyenlege elsöprõ fölényt mutatna a másikéval szemben. Ha meggyõzõen érzékelhetõ lenne, hogy az egyik modell valósággal lehengerli a másikat, akkor az utóbbi hívei talán feltennék a kezüket, és nem szívóskodnának tovább. Ilyesféle látványos fölényt azonban egyik vitázó fél sem tudott elérni.”
Valójában a szakértõk túlnyomó többsége a jelenlegi társadalombiztosítás reformja, a valódi biztosítói mûködés mind teljesebb megvalósítása mellett érvelt. Álságos az „egybiztosítós” – „több-biztosítós” szembeállítás is. A vízválasztó a „társadalombiztosítás vagy üzleti biztosítás?” kérdésre adandó válasz. A liberális szakértõk szûk csoportja argumentált a „versengõ biztosítók” mellett, de érveik az egészségügy tekintetében irrelevánsak voltak. Hiszen éppen a legfontosabb elõnye a versenynek, az árverseny – kisebb ár, jobb minõség – az egészségügyi költségrobbanás és az idõs korosztályok növekvõ aránya miatt nem tud érvényesülni. Az elõnyök és hátrányok mérlegelésekor is van egy enyhe csúsztatás Kornai professzornál. Hiányolja az intellektuális fair play-t, a preferált megoldás hívei egyik oldalon sem vállalták a saját álláspont hátrányait. Ez tévedés. A társadalombiztosítás fenntartásának hívei mindig elismerték az „állami biztosító”, a monopolhelyzet hátrányait – ezek mérséklése lenne, lett volna az egyik reformteendõ -, hangsúlyozva, hogy kényszerpályán vagyunk. Az üzleti biztosítók a kiegészítõ biztosítások piacán juthatnak szóhoz.
A jelen „megoldás” kritikájában, az ettõl való elhatárolódásban teljesen igazat kell adni Kornai professzornak, aki írásával – bevallottan, rokonszenvesen – mentõövet igyekszik dobni a liberális álláspontnak. A javasolt többszektoros modell lényege, hogy az állami biztosító, mondjuk így, a társadalombiztosítás mellett mûködjenek üzleti biztosítók is, az állampolgár dönthesse el, hogy fejkvótáját – ha már úgyis kiszámolják – az állami vagy a magáncégre bízza-e. Pontosabban, ha beteg, kitõl várná inkább a segítséget.
Magam abban egyetértek Kornai professzorral, hogy a jelenlegi javaslatnál a többszektoros modell is jobb, tisztább helyzetet jelent.
De a beteg számára nem a biztosító, hanem a gyógyító intézmény megválasztása a lényeges. Nem utólag vagyok okos. A vita kibontakozása, a 2006-os tavaszi választások elõtt már állást foglaltam a szolgáltatók versenyének a realitása mellett, ellenezve a „versengõ biztosítók” koncepcióját (Magyar Hírlap, 2006. február 2.).
Azóta a verseny hívei is belátták, hogy elsõsorban a szolgáltatók minõséget javító versenyére van szükség és lehetõség. A beteg fordulhat magánszolgáltatóhoz is – ez lehet magánbiztosító is -, aki a tb-finanszírozáson túl is emelheti a szolgáltatás árát. Erre a többletre viszont kiegészítõ biztosítás köthetõ. Nehezen érthetõ, miért nem ebben az irányban mozogtak a dolgok.
Talán Eörsi Mátyás szabad demokrata frakcióvezetõ egyik nyilatkozata világítja meg a témát. E szerint õk az egészségbiztosítási reformmal, a „több-biztosítós” modellel kezdték volna, hogy azután az egészségügyi reformot már a magánbiztosítók hajtsák végre. Csak a konvergenciaprogram miatt egyeztek bele más forgatókönyvbe. Így érthetõ, hogy nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy az egészségügyben végrehajtott eddigi változások a reform maradandó elemei, vagy átmeneti, netán végleges takarékossági intézkedések. A kérdés azért is érdekes, mert az egészségügy szereplõi – szemben a politikusokkal – az egészségügyi reformot (a strukturális és finanszírozási reformot, a területi esélyegyenlõség elõmozdítását, a minõségbiztosítást, a szív-vérkeringési, onkológiai, gyermek-egészségügyi programokat stb.) sürgetõnek, szükségesnek tartották, az egészségbiztosítás reformja viszont – a biztosítási rendszer rendbetételén túl – nem volt prioritás a számukra.
Szakma és politika konfliktusában a politika végül – jelen állás szerint – pirrusi gyõzelmet aratott. A történet – a másfél éves vita végén – sokkal inkább a koalíciós politika krízisérõl szól, mint az egészségügyrõl.
Kornai János ringbe szállása mindenesetre ad még egy esélyt a fura hibrid törvényesítése elõtt a döntéshozóknak. Még mindig vissza lehet húzódni, jelentõs presztízsveszteség nélkül, az egészségügyi reform folytatásának, a társadalombiztosítás rendbetételének koncepciója mögé. Késõbb döntendõ el, hogy a magánbiztosítók csak a kiegészítõ biztosítások és a szolgáltatások piacán jelenhetnek-e meg, vagy a Kornai által javasoltak szerint az alapbiztosításban is. Nem könnyû jót lépni, de abban legalább legyen konszenzus, hogy rosszat ne lépjünk.