SIMLIS BIZOSÍTÓ?!

2006. augusztus 29. kedd · Cikk nyomtatása

Az egészségügy egészét átszövő, a minisztérium felső vezetésétől a liftkezelőkig érő korrupciós láncból a szerző kiemeli a vezető orvosokat. Hagyján, hogy ez a közhangulatot meglovagoló aránytalanság, hiszen például az egészségügyi döntéshozók egy korrupciós gyógyszertámogatási döntéssel 10 milliárdos kárt képesek okozni; az is hagyján, hogy e "hálapénzes" orvosok elleni verbális fellépés valójában a tarifakufárok elleni hatékony intézkedések teljes hiányának leplezése; de az már mégiscsak sok, hogy azzal áltatják a zöld könyv olvasóit, hogy néhány száz forintos vizitdíjjal, étkezési hozzájárulással tíz- és százezer forintos tarifákat lehet majd kiváltani. Az igazi probléma az, hogy a miniszter eddigi ténykedésével még jobban megágyazott a korrupciónak. Az ellátás drasztikus szűkítése, a júliusi rendelkezések miatt hosszabbodó várólisták, a megszűnő szakrendelések miatt a betegek kiszolgáltatottsága tovább nőtt, miközben több ezer orvos legális keresete csökkent a színleltnek minősített, egyébként törvény adta lehetőséggel választott vállalkozások megszüntetésével. Az új egészségügyi vezetés két hónapos regnálása alatt valójában egyetlen csoportnak okozott maradéktalan örömöt: a verbálisan agyagba döngölt, néhány száz orvoskufárnak.

Vitathatatlan, hogy a zöld könyv a rendszerváltás utáni egészségügyi kormányzatok bizonyos értelemben legnagyobb sikere. Professzionális marketingmunkával bekerült a köztudatba hetekkel elkészülte előtt, majd a megjelenéshez közeledve egyre több híradás, sajtótájékoztató vezető témája volt, hogy jön, jön a nagy mű. S a közzététel után hetekkel is minden mást megelőző hír tudott maradni a média egészségüggyel foglalkozó beszámolóiban.
Sajnos a szakmai szempontok nagyrészt alárendelődtek a politikai marketingnek. A könyv vezető gondolata, amire a mondandót felfűzik, egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy a magyar emberek hat évvel rövidebb élettartamáért, s azért, mert e rövidebb életet betegebben éljük, mint ami az ország gazdasági fejlettségéből következne, az egészségügyi ellátórendszer felelős. Szakértők között világszerte közmegegyezés van abban, hogy egészségi állapotunkat a betegségügy legfeljebb 15 százalékban határozza meg, 85 százalékban pedig más tényezők (pl. a kulturális, szociális örökség, a mentális állapotunk, az alacsony szintű környezet, kémiai, ivóvíz, élelmiszerbiztonság, az egészségügyi ismeretek rendkívül alacsony szintje), melyek közül a szerzők összesen egyet említenek meg: az egészségtudatos magatartás népszerűsítését…
Kétes értékű biostatisztikai felfedezést tesz a szerző, amikor az emlőrákos betegek magas halálozásáért egyedül az ellátórendszert teszi felelőssé. Sajnos tény, hogy nálunk a nemzetközi átlagnál sokkal gyakrabban kerülnek előrehaladott állapotban orvoshoz az emlőrákos betegek, mivel a behívások ellenére is alacsony a szűrésen megjelenők aránya. Ez önmagában eldönti, hogy sokkal rosszabbak lesznek a halálozási mutatók. Hogy erről miért az egészségügyi rendszer tehet, rejtély.
Más helyen azt olvassuk, hogy "az ország legégetőbb kihívásaira a jelenlegi egészségügyi rendszer nem képes valódi válaszokat adni. Miközben ugyanis a születéskor várható élettartam folyamatosan nő (…), a népesség száma csökken." Ezután, a demográfia tudományában paradigmaváltásként is felfogható gondolat után csak az a kérdés merül fel, hogy a tömeges emberklónozás vagy a gyermeknemzés hagyományos módszereinek elmaradását kérik számon a kórházakon?
Az egészségügy egészét átszövő, a minisztérium felső vezetésétől a liftkezelőkig érő korrupciós láncból a szerző kiemeli a vezető orvosokat. Hagyján, hogy ez a közhangulatot meglovagoló aránytalanság, hiszen például az egészségügyi döntéshozók egy korrupciós gyógyszertámogatási döntéssel 10 milliárdos kárt képesek okozni; az is hagyján, hogy e "hálapénzes" orvosok elleni verbális fellépés valójában a tarifakufárok elleni hatékony intézkedések teljes hiányának leplezése; de az már mégiscsak sok, hogy azzal áltatják a zöld könyv olvasóit, hogy néhány száz forintos vizitdíjjal, étkezési hozzájárulással tíz- és százezer forintos tarifákat lehet majd kiváltani. Az igazi probléma az, hogy a miniszter eddigi ténykedésével még jobban megágyazott a korrupciónak. Az ellátás drasztikus szűkítése, a júliusi rendelkezések miatt hosszabbodó várólisták, a megszűnő szakrendelések miatt a betegek kiszolgáltatottsága tovább nőtt, miközben több ezer orvos legális keresete csökkent a színleltnek minősített, egyébként törvény adta lehetőséggel választott vállalkozások megszüntetésével. Az új egészségügyi vezetés két hónapos regnálása alatt valójában egyetlen csoportnak okozott maradéktalan örömöt: a verbálisan agyagba döngölt, néhány száz orvoskufárnak.
A nyolc pontban taglalt részletes átalakítási tervek közül az ápolás-, a táppénzbiztosítással, a vizitdíjjal és a gyógyszerárakkal foglalkozó fejezetek a lakossági terhek növelését valószínűsítik. Bármilyen fájdalmas, de az első három reális javaslat. Valódi újdonságnak tartható a különböző biztosítási csomagokkal foglalkozó alfejezet. Eddig arról volt szó, hogy a 2. szinten (tehát külön biztosítás nélkül) azt kapjuk a befizetéseinkért cserébe, ami eddig is járt, míg a 3. szintű (nem kötelező) biztosítási csomag nem szakmai szolgáltatások, hanem magasabb komfortfokozatú ellátás vásárlását jelenti. A könyv világossá teszi, hogy a második csomag meghatározott (ellátási) tartalmat is jelent, s valószínű, hogy csak kiegészítő biztosítással juthatunk hozzá mindahhoz, ami eddig járt nekünk, a szabad szakorvosválasztásról már nem is beszélve. A társadalombiztosítási jogviszony alapvető módosítása szerintem is elengedhetetlen. De a döntéshozó hatalom nem viselkedhet simlis biztosítóként úgy, hogy a lényeget az "apró betűs részbe", egy píárkiadvány ellentmondásosan fogalmazó fejezetébe rejti. Új közmegegyezés, valódi szakmai és társadalmi vita nélkül a közfinanszírozott egészségügy "alkotmányának" módosításával egyetlen demokráciában sem próbálkoztak még.
A könyv nagyvonalúan elsiklik az egészségügy valós problémái felett. Nincs szó arról, hogyan kívánják a lehetőségeket és az igényeket összhangba hozni úgy, hogy a valóban betegek érdekei ne sérüljenek. Mit kívánnak tenni az ellátórendszert ellehetetlenítő szakemberhiány, az egészségügyi dolgozók külföldre vándorlása ellen. Jellemző, ahogyan a fogyasztóvédelmet a biztosításfelügyelettel kívánják megoldani.
Ez erős pénzügyi kontrollt jelenthet, de a szakmai ellenőrzés a kórházak – és nem egyes orvosok – tevékenységét mérő indikátorok számítógépes generálásában merülne ki. A betegek és a minőségi munkát végző orvosok érdekeinek védelme és az orvos-beteg találkozásokig ható kontroll helyett. A megállíthatatlan gyógyszerár-emelkedés megfékezésére, a kiterjedt korrupció visszaszorítására az első lépés a hatóanyag nevén történő gyógyszerrendelés, s az azonos hatóanyag-tartalmú készítmények egységes tb-támogatása lehetne. Józan ésszel felfoghatatlan, miért gondolják a liberális egészségpolitikusok, hogy a rendkívül alacsony, 15 százalékos árréssel dolgozó gyógyszertárak okozzák e téren a legfőbb problémát, s végképp érthetetlen, miért hiszik azt, hogy ha a termelőtől a kiskereskedőig egységes érdekkörbe kerülne a gyógyszerellátás, az bárki hasznára válna – ezen érdekkörön kívül.

A legsúlyosabb fogyatékosságról már részben szóltam: semmi érdemi, konkrét elképzelést nem olvashatunk arról, hogyan kívánnak a könyv által fókuszba helyezett alapproblémán, a rendkívül rossz népegészségügyi mutatókon javítani.
A zöld könyv célját elérte, sikerült a közbeszédet tematizálni. Továbbra sem az egészségügy égető problémáiról beszélünk, s nem figyelünk a valódi (üzleti) tervre: finanszírozási csapokat elzárni, kórházakat tönkretenni, a betegek egy részét ellátatlanul hagyni, tömeges elégedetlenséget szítani. Miután miniszterünk tevékenységével sikeresen bizonyította, hogy az állam rossz gazda, jönni fog a tőke. Egyszerre több lesz a bevétel, hiszen az új típusú járulékok és egyéb sarcok addigra bevételt hoznak, s a finanszírozási csapokat is újra ki lehet nyitni. Ez a valamivel több pénz a várólisták révén, valamint a hangjukat hallatni nem képes legelesettebbek kiszorításával csökkentett igénybevétellel akár kisebb csodát is tehet, ideig-óráig sikertörténetként mutatható be az egészségügy teljes piacosítása. Ettől ugyan a lakosságnak az a része sem fog tovább élni, amelyik orvoshoz jut. De van megoldás. Csak egy újabb statisztikai bűvészmutatványra van szükség, hogy a népegészségügyi mutatók javuljanak: ha az Orbán- vagy a Gyurcsány-kormány alatt leélt éveket duplán számolják majd, máris megvan a hat elveszített életévünk.

Solymosi Tamás – Védegylet

 

Hozzászólás

Szeretne valamit hozzászólni?