TURMIX BIZTOSÍTÁS

A koalíciós alku folyományaként létrejött egészségbiztosítási turmixmodell láttán a szakértõk is tanácstalanul vakargatják a kobakjukat. Nemigen tudják hová tenni ezt az unikális kevercset, amelyben (már ha realizálódik) a konvergencia-elmélet ölt testet.
Eme – jelenleg már csak a legaprólékosabb szociológiatörténeti lexikonok szócikkeként fellelhetõ – teória szerint a két világrendszer harcát békévé oldja, ha a nem is oly távoli, napsugaras jövõben összeolvadnak mindnyájunk javára. A kapitalista termelés árubõségének választéka ötvözõdik a szocializmus tervezõ-újraelosztó potenciáljával.
Legyünk méltányosak: ezt az utókor által közröhej tárgyául szolgálóan naivnak gondolt feltevést hajdanán alátámasztani látszott egyik-másik világtörténelmi tendencia. A nyugati civilizáció a ’29-es világválságtól a reagani/thatcheri neoliberális forradalomig a keynesi ihletésû etatista social engineering kísérleti lombikjaként funkcionált (New Deal, 1945-ös brit munkáspárti államosítások, a koraszülött jóléti állam európai virágkora).
Eközben a szögesdrót övezte tervutasításos rezsimek piaci reformok bevezetésével kívánták önmagukat felszínen tartani (NEP-korszak, ’68-as Új Gazdasági Mechanizmus, kínai gazdasági nyitás). Úgy tûnt, mûködhet a dolog. Aztán az egyensúlyi helyzetbe soha nem kerülõ mérleghinta – legalábbis az európai kultúrkörön belül – a szabadpiac irányába billent.
Most viszont a Gyurcsány-kabinet országgyûlési többségét alkotó pártok úgy vélik, ami világviszonylatban mûködésképtelen volt, ágazati szinten remekül elszuperálhat majd, állami redisztribúció és üzleti kockázatmérlegelés nyugis társbérletben elülnek, mint verebek a dróton. Pontosabban – már ha van egy csöppnyi realitásérzékük – dehogy gondolják. Nagyon jól tudják, a hevenyészett kompromisszum nem béke, de még tûzszünetnek is soványka. Pillanatnyi fegyvernyugvás csupán.

Ez a megállapodás-tervezet olyan biztos kapaszkodó, mintha a lövészárkok közti senki földjének az aktuális státuszát próbálnánk definiálni. A kormánypárti részprogramok provizórikus szintézise alapján létrejövõ 5-8 biztosítótársaság tulajdoni hányadának 51 százaléka állami, a maradékért szállhat ringbe a magántõke. Ez tiszta sor, minden egyéb homályzóna a fekete lyukban. A menedzsmentjog körüli dilemmázás lényegében egyetlen kérdésre szûkíthetõ: ki lesz a csendestárs? Vagyis, aki a legelején beteszi az invesztíciót, osztalékfizetés idején megkapja a részét, a kettõ által határolt idõtartam alatt pedig a tulajdonostárs cégvezetõi szakértelmére bízza magát.
Önmagában nem idegen a tõke logikájától a fent vázolt szerep, hogy tudniillik kisebbségi résztulajdonosként befektet egy kész üzleti terv perspektíváiba. Csakhogy általában ott szokik ilyet tenni, ahol a tulajdoni majoritást egy hasonszõrû pocakos-cilinderes nagytõkés képviseli. Aki ugyanannyit – illetve vaskosabb részvénypakettje lévén többet – kockáztat, ti. a saját pénzét. De a biztosítót netán csõdközeli helyzetbe lavírozó Állam Bácsi – akinek joviális nagyapó-imázsán áttör a lényének szubsztanciáját képezõ cinikus vénember – röhögve nézi majd a tönkrement üzlettársat.
"Véged lesz, mint a botnak, komám. De én bukhatok rogyásig, legfeljebb némiképp felemelem az adókat, oszt jó napot. Ezeknek a lúzereknek úgyis csak az számít, hogy ne kelljen vizitdíjat fizetni" – int kegyúri mozdulattal a nép tekintetét jótékonyan kirekesztõ lefüggönyözött ablakok felé. Valami ilyesmiért ódzkodhat a magánszektor, hogy átengedje a kormányrudat az államnak. Tényleg, amíg fentiek nem dõltek el, ugyan mirõl vitatkozunk?
Folytatván a spekulációt: hírek szerint az emlegetett biztosítók "egy 6-12 hónapos átmeneti idõszakban tehetnek ajánlatot valamennyi biztosítottnak, vagyis ebben az idõszakban versenghetnének a betegekért. Ezt követõen, egy-egy pénztárat, egy-egy a késõbbiekben meghatározandó, pontos lehatárolású régióhoz rendelnének sorsolással. Azok, akik nem választottak biztosítót, automatikusan a régiójukban mûködõ pénztárhoz kerülnének." Néhány hónapig szabad a verseny, de utána mi jön?
Ha elégedetlenség önt el választott biztosítóm szolgáltatásait kipróbálva, mikor pályázhatok el másik céghez? Évente, mint a kötelezõ gépjármû-biztosításnál? Mert azt ugye nem gondoljuk komolyan, hogy az állampolgár hitbizomány vagy tulajdontárgy lenne, akit élethossziglan röghöz, pontosabban biztosítóhoz kötünk.
Mi lesz azokkal, akik pár nappal vagy egy-két héttel a kegyelmi idõszak lejárta után válnak nagykorúvá, illetve lépnek ki a munkaerõpiacra? Aki ilyen peches, azt a döntési lehetõségtõl megfosztva besorolják majd a területileg illetékessé váló céghez? Ez nem kibaszás? De az bizony, telivér szívatás a javából. Úgy kell neki, miért nem jött világra idõben.
Szintén bizonytalansági faktor, hogy a szolgáltatóválasztás – a felelõsségbiztosítókkal ellentétben – nem kötelezõ. Így aligha kalkulálhatnak a teljes piaccal, hisz az öregedõ népesség javarésze – megszokásból, a nóvumoktól való ódzkodás miatt – úgyis bennragad az OEP romjai közt. Utána pedig jön az orosz rulett magyarosan – vagyis territoriális felosztás sorshúzással. Ami bajosan könyvelhetõ el a teljesítmény- és versenyelv netovábbjának. Itt a szerencse dönt, melyiknek jut vastagon tejelõ országrész, s kinek a nemzet szegényháza.
A megszervezõdõ társaságok regionalizálása olyan célt szolgál, hogy "minden állampolgár kapjon egészségügyi ellátást. Ha ugyanis valaki nem tud választani, akkor az adott régió pénztára köteles lesz szerzõdni az ott élõkkel, a tervben ilyen formában megjelenik az MSZP által kiemelten kezelt szolidaritási elv." Ebbõl következõen a papíron rentábilis mûködést célul kitûzõ biztosítóknak kötelességük ajtót nyitni mindenkinek. Azoknak is, akik nem tudnak (vagy akarnak) fizetni. Mert – legalábbis hivatalosan – nincs jövedelmük. Vagy a legális járandóságuk (pl. nyugdíj) nem járulékköteles. De akkor helyettük ki fog perkálni? Nyilván az állam.
Már ha nem arra bazíroznak, hogy a fizetésképtelen ügyfelek által termelt deficitet felerészben ráterhelik az üzleti invesztorokra. Ha mégis, ki lesz olyan elmebeteg, hogy egy rézpiculát is beledob a reformnak csúfolt emésztõgödörbe? Kérdések, amelyekre való felelet hiányában nehéz lenne bármit mondani az itt taglalt etatista-piacpárti mixtúráról.
Prognózisunk szerint a dolognak kétféle kifutása lehetséges. Egyfelõl kialakulhat rendesen funkcionáló betegbiztosítás. Amelynek kliensévé válva hazánk piacképesnek bizonyuló humán szegmense tudomásul veszi: egészségére legalább annyit (ha nem többet) kell fordítania, mint autójának lízingdíjára, a plazmatévé-beújítás vagy a déltengeri nyaralás realizálásának céljából felvett személyi kölcsön törlesztõrészletére. Aki pedig képtelen ezt vállalni, annak jogviszonyát rászorultsági/méltányossági alapon a közkassza fedezi, lévén ez nem üzleti kategória. Államunk darab ideig ücsörög az igazgatósági üléseken, aztán úgy elunja magát, hogy beletörõdik: nem õneki való a versenyszféra klímája. Így hagyja magát gavalléros ajánlat révén kivásárolni.
Persze csinálhatjuk durván is. Olyan feltételrendszert installálva, hogy az adrenalin-függõ brókerek is sápadtan pucolnak el a pénzügyi horror zombivíziójának képével a látóidegükön. Aztán széttárjuk karjainkat, mondván: hiába akartuk a tõke javát, az istennek sem akarta nekünk adni. S nincs is egyéb dolgunk, mint ratifikálni a Mikola-Kökény-paktum titkos záradékát.