VÉLEMÉNY EGY TAPASZTALT KOLLÉGÁTÓL
2007. április 24. kedd · Cikk nyomtatása
Hozzá nem értõ politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a rendszer, amelyet parlamenti határozattal máról holnapra akarnak bevezetni, más országokban már mûködik. Nemcsak azt hagyják figyelmen kívül, hogy az mennyivel többe kerül, mint amit mi költhetünk rá, hanem azt is, hogy azokban az országokban a rendszer – beleértve az ellenõrzõ-szabályozó funkciókat – hosszú évtizedek vagy egy évszázad alatt fejlõdött ki. (Olyan ez, mint a régi anekdota az ötszáz éves angol gyeprõl…)Némelyek mintha feltételeznék, hogy a legnagyobb haszonért vetélkedõ magánbiztosítók – a megfelelõ törvényi és rendszabályi keretek nélkül is – valaminõ ismeretlen (lelkiismereti?) okból majd a köz, nem pedig (kötelességük szerint!) a részvényeseik érdekeit képviselik. Mielõtt átengednénk a terepet a magánszférának, meg kell alkotnunk az etikus mûködéshez a konkurencia világában is szükséges kereteket. Ez – baklövések nélkül – aligha jöhet létre egyik napról a másikra. Meggyõzõdéses evolucionistaként ezért lennék ebben is a fokozatosság híve. A legszükségesebb reformok megvalósulása elõtt én is, mint sokan mások, ma csak a kiegészítõ egészségbiztosítás szélesebb körû bevezetését tartom pénzügyi és szociális szempontból is elfogadhatónak, a legracionálisabbnak. Ez lehetõvé tenné – szemben a nagyon éhes multik osztozkodásával a terepen – olyan helyi biztosítótársaságok kialakulását, megerõsödését is, amelyek fokozatosan mind nagyobb részesedést vehetnének át a mostani, monopóliumot élvezõ "biztosítótól", fokozatosan kialakított, racionális keretek között.
Népszabadság – Vélemény
A szerzõ a New York-i Columbia Egyetem orvosi karának nyugalmazott professzora, író
Másnap reggel egyenesen volt munkahelyem, a Columbia Egyetem kórházába mentem. A röntgenrõl enyhe tüdõgyulladást véltek leolvasni. Ezt azonnal elvetettem, hiszen még hõemelkedésem sem volt, de már pár lépés is nehezemre esett. Orvosom bepánikolt, amikor kiderült, hogy amit láttak a röntgenképen, az tüdõembólia is lehet – mint gondoltam -, amibe bizony pillanatok alatt belehalhatok. Szükség volt azonnal CT-angiográfiára, csakhogy az ilyen költséges eljárást jóvá kell hagynia a magánbiztosítónak, de ezt a mihez sem értõ beosztottjuk megtagadta. A fellebbezést már egy állítólagos szakember utasította el: biztos egy frusztrált ápolónõ – fakadt ki az egyik asszisztens. Orvosom ekkor már tényleg pánikba esett. Nagy blamázs lett volna, ha a Columbia professor emeritusa ott hal meg a kórházuk várójában. Repítettek is a CT-hez: ha fizet a biztosító, ha nem, tovább nem várhattunk. Késõbb kiderült: orvosom harmadfokon, mikor eljutott a biztosító doktorához – aki a gyógyítást talán a frusztrációnál is nyomósabb okból adta fel -, megkapta a jóváhagyást. De akkor már tudták: valóban életveszélyes embóliám volt. Mindjárt belém csúsztattak vénás katéteren egy ICV- (inferior) filtert, hogy ne engedjen a szívembe vagy onnan a tüdõmbe jutni még több vérrögöt, ami még leválhat a hosszú repülõutakon a lábamban keletkezett mélyvénás trombózisból, és szinte biztosan halált okozna.
Ha nem kezelnek megkülönböztetett figyelemmel mint az egyetem kitüntetett tagját, és megvárják az engedélyt, vagy nem is fellebbeznek, bizony otthagyom a fogam. Jobban járok, ha nincs magánbiztosítóm, mert a nyugdíjasnak járó, államilag finanszírozott Medicare biztosító nem köti engedélyhez az ilyesmit. Tehát egy biztosító olykor jobb, mint kettõ. Legalábbis az USA-ban. Csakhogy a befektetõk, a részvényesek profitjáért a világ minden magánbiztosítójának elõbb-utóbb be kell vezetnie a kiadásokat korlátozó protokollokat.
Tehát ellenzem a nálunk most bevezetni javasolt több-biztosítós rendszert? Ezt nem állíthatom, hisz nem tudom, milyen rendszerre gondolnak. Túl sokféle egészségbiztosító és belõlük összeálló rendszer – vagy rendszertelenség – létezik. Az USA-ban pár évtizede bevezették a HMO-kat (Health Maintenance Organization). Ezek az "egészségfenntartó szervezetek" elcsábították a hagyományos intézményektõl mindazokat, akik jobbnak vélték, ha gyógyítás helyett megtartják õket jó egészségben. S elhitték, hogy olcsóbb fenntartani, mint helyreállítani az egészséget. De kiderült, hogy az egészség fenntartása is nagyon költséges. Ráadásul a HMO ellenére is sokan megbetegszenek, balesetet szenvednek, költséges mûtétre van szükségük. S bizony a kezdetben olcsóbb HMO-k havi díját is rendre emelték, szolgáltatásaikat visszafogták. Sok HMO egyre kevesebbet fizet az orvosoknak, tehát már nem föltétlenül a legjobbak dolgoznak nekik, s ez végül is érzõdhet az ellátás színvonalán.
S ami ennél is rosszabb: a magánbiztosítóknak dolgozó orvosok közül nem egy megalázónak érzi, hogy akár harminc-negyven évi tapasztalatát, arra épülõ döntését felülírhatja a biztosító hozzá képest nyilván tapasztalatlan alkalmazottja. Sok jó orvos elfásult, vagy szinte számolja már a nyugdíjig hátralévõ napokat, esetleg korai nyugdíjaztatását fontolgatja. Negyven évvel ezelõtt – amikor elkezdtem dolgozni a Columbia Egyetemen – ki sem lehetett ejteni orvosprofesszorok elõtt azt a szót, hogy "nyugdíj": elképzelhetetlennek tartották, hogy 65 évesen feladják szeretett hivatásukat. Világszerte minden rendszerben ezer probléma lelhetõ fel. Az egybiztosítósban és nyilván a több-biztosítósban is. Hogy melyik jobb, nem tudom. Bizonyára hazánkban is ki lehetne alakítani több-biztosítós rendszert, csak ne tételezzük fel, hogy a több automatikusan jobb vagy olcsóbb, mint az egy. Elvben a konkurencia leszoríthatja az árakat. Csakhogy a verseny azt is jelenti, hogy át kell csábítani a lehetséges kliensek tíz- vagy százezreit. Ehhez – a reklámon túl – jól fizetett ügynökök hada kell, tehát sok-sok pénz megy rá. Az USA-ban, ahol sok ezer ügynököt foglalkoztató, több száz egészségbiztosító verseng – a biztosítás többe (évi 5-10 ezer dollárba) kerül, mint bárhol másutt. Feleségemmel évi 9762 dollárt (közel kétmillió forintot) fizetünk a magánbiztosítónknak (a Medicare mellett), míg itthon évi 141480 forintot (kb. 750 dollárt) az OEP-nek.
Az ügynökseregen kívül az óceánon túl az is nagyban növeli a költségeket, hogy az orvosok is rengeteget költenek biztosításra, mert ügyvédek ezrei veszik rá az embereket, hogy pereljenek, ha valami mûhibának akár csak a gyanúja fennáll. Ha többmilliós döntést hoz a bíróság, a biztosító fizet, hisz nem veszíthet: legföljebb felemeli – akár meg is duplázza – az orvos biztosítási díját. Ezt pedig az orvosnak a betegeitõl, illetve azok biztosítóitól kell beszednie. A magasabb kiadás pedig feljogosítja õket arra, hogy felemeljék a biztosítási díjaikat, még azokban az államokban is, amelyekben mûködésüket hosszú évek alatt kialakult illetékes szervezet – vagyis nem csak a szabadpiac – szabályozza.
Persze ha a biztosítók nem drágulnak "szinkronban", a betegek átpártolhatnak az olcsóbbikhoz. De ez a "verseny" sem mindig vezet árcsökkenéshez. Nem úgy van ez, mint mikor az egyik autókereskedõnél kétszázezer forinttal olcsóbban vehetek egy Opel Astrát… Két biztosító szolgáltatását nehéz összehasonlítani, pláne a gyakran legfontosabb, apró betûs szintig. Viszont a díjait növelõ többet költhet reklámra (ami az összbevétel bizonyos százaléka lehet), ügynökökre – s ezzel versenytársait is erre kényszeríti. Vagyis a verseny növelheti is a költségeket. És ha az ügynök mégis alacsonyabb díjat ajánl, nehéz kifürkészni, hogy ez mennyiben megy a szolgáltatás kárára.
Tehát a profitorientált, több-biztosítós rendszer sokkal mélyebb figyelmet, idõt, hozzáértést igényel a polgártól, amikor döntenie, választania kell, mint a jól adminisztrált, szervezett és vezetett nonprofit, egyéni döntéseket nem igénylõ egybiztosítós rendszer. Mindezek ismeretében jobban érthetõ, miért van az USA-ban több mint 50 millió ember egészségügyi biztosítás nélkül. És lenne kétszer annyi, ha nem részesülnének a szegények (Medicaid) és a nyugdíjasok (Medicare) államilag finanszírozott és adminisztrált biztosításban.
Tehát ellenzem a nálunk most bevezetni javasolt több-biztosítós rendszert? Ezt nem állíthatom, hisz nem tudom, milyen rendszerre gondolnak. Túl sokféle egészségbiztosító és belõlük összeálló rendszer – vagy rendszertelenség – létezik. Az USA-ban pár évtizede bevezették a HMO-kat (Health Maintenance Organization). Ezek az "egészségfenntartó szervezetek" elcsábították a hagyományos intézményektõl mindazokat, akik jobbnak vélték, ha gyógyítás helyett megtartják õket jó egészségben. S elhitték, hogy olcsóbb fenntartani, mint helyreállítani az egészséget. De kiderült, hogy az egészség fenntartása is nagyon költséges. Ráadásul a HMO ellenére is sokan megbetegszenek, balesetet szenvednek, költséges mûtétre van szükségük. S bizony a kezdetben olcsóbb HMO-k havi díját is rendre emelték, szolgáltatásaikat visszafogták. Sok HMO egyre kevesebbet fizet az orvosoknak, tehát már nem föltétlenül a legjobbak dolgoznak nekik, s ez végül is érzõdhet az ellátás színvonalán.
S ami ennél is rosszabb: a magánbiztosítóknak dolgozó orvosok közül nem egy megalázónak érzi, hogy akár harminc-negyven évi tapasztalatát, arra épülõ döntését felülírhatja a biztosító hozzá képest nyilván tapasztalatlan alkalmazottja. Sok jó orvos elfásult, vagy szinte számolja már a nyugdíjig hátralévõ napokat, esetleg korai nyugdíjaztatását fontolgatja. Negyven évvel ezelõtt – amikor elkezdtem dolgozni a Columbia Egyetemen – ki sem lehetett ejteni orvosprofesszorok elõtt azt a szót, hogy "nyugdíj": elképzelhetetlennek tartották, hogy 65 évesen feladják szeretett hivatásukat. Világszerte minden rendszerben ezer probléma lelhetõ fel. Az egybiztosítósban és nyilván a több-biztosítósban is. Hogy melyik jobb, nem tudom. Bizonyára hazánkban is ki lehetne alakítani több-biztosítós rendszert, csak ne tételezzük fel, hogy a több automatikusan jobb vagy olcsóbb, mint az egy. Elvben a konkurencia leszoríthatja az árakat. Csakhogy a verseny azt is jelenti, hogy át kell csábítani a lehetséges kliensek tíz- vagy százezreit. Ehhez – a reklámon túl – jól fizetett ügynökök hada kell, tehát sok-sok pénz megy rá. Az USA-ban, ahol sok ezer ügynököt foglalkoztató, több száz egészségbiztosító verseng – a biztosítás többe (évi 5-10 ezer dollárba) kerül, mint bárhol másutt. Feleségemmel évi 9762 dollárt (közel kétmillió forintot) fizetünk a magánbiztosítónknak (a Medicare mellett), míg itthon évi 141480 forintot (kb. 750 dollárt) az OEP-nek.
Az ügynökseregen kívül az óceánon túl az is nagyban növeli a költségeket, hogy az orvosok is rengeteget költenek biztosításra, mert ügyvédek ezrei veszik rá az embereket, hogy pereljenek, ha valami mûhibának akár csak a gyanúja fennáll. Ha többmilliós döntést hoz a bíróság, a biztosító fizet, hisz nem veszíthet: legföljebb felemeli – akár meg is duplázza – az orvos biztosítási díját. Ezt pedig az orvosnak a betegeitõl, illetve azok biztosítóitól kell beszednie. A magasabb kiadás pedig feljogosítja õket arra, hogy felemeljék a biztosítási díjaikat, még azokban az államokban is, amelyekben mûködésüket hosszú évek alatt kialakult illetékes szervezet – vagyis nem csak a szabadpiac – szabályozza.
Persze ha a biztosítók nem drágulnak "szinkronban", a betegek átpártolhatnak az olcsóbbikhoz. De ez a "verseny" sem mindig vezet árcsökkenéshez. Nem úgy van ez, mint mikor az egyik autókereskedõnél kétszázezer forinttal olcsóbban vehetek egy Opel Astrát… Két biztosító szolgáltatását nehéz összehasonlítani, pláne a gyakran legfontosabb, apró betûs szintig. Viszont a díjait növelõ többet költhet reklámra (ami az összbevétel bizonyos százaléka lehet), ügynökökre – s ezzel versenytársait is erre kényszeríti. Vagyis a verseny növelheti is a költségeket. És ha az ügynök mégis alacsonyabb díjat ajánl, nehéz kifürkészni, hogy ez mennyiben megy a szolgáltatás kárára.
Tehát a profitorientált, több-biztosítós rendszer sokkal mélyebb figyelmet, idõt, hozzáértést igényel a polgártól, amikor döntenie, választania kell, mint a jól adminisztrált, szervezett és vezetett nonprofit, egyéni döntéseket nem igénylõ egybiztosítós rendszer. Mindezek ismeretében jobban érthetõ, miért van az USA-ban több mint 50 millió ember egészségügyi biztosítás nélkül. És lenne kétszer annyi, ha nem részesülnének a szegények (Medicaid) és a nyugdíjasok (Medicare) államilag finanszírozott és adminisztrált biztosításban.
Hozzászólás
Szeretne valamit hozzászólni?