VÉLEMÉNYEK AZ EGÉSZSÉGÜGY REFORMJÁRÓL I.
2007. október 23. kedd · Cikk nyomtatása
Kornai János közgazdász – Harvard A vitákban korábban két álláspontot szegeztek egymással szembe. Az egyik az „egybiztosítós” modell: maradjon fenn az állami egészségbiztosítás monopóliuma, esetleg némi módosítással (regionális decentralizáció). A másik a „több-biztosítós modell”, amelynek tiszta esetében az egészségbiztosítás piacán magánbiztosítók versenyezhetnek egymással. A magánbiztosítók bonyolítanák az alapvetõ ellátás finanszírozását is.
Mind a két modellnek vannak elõnyei és hátrányai. Egyik sincsen egyértelmû, lehengerlõ fölényben a másikkal szemben. Ezért a választás igen nehéz. Elsõsorban abban kell dönteni: ki az, aki válasszon?
A most közzétett hivatalos elgondolás a két sarkos álláspont között próbál kompromisszumot létrehozni azzal, hogy egyfelõl megengedné a versenyt több biztosító között, másfelõl kötelezõen elõírná, hogy az ezután létrehozandó biztosítóknál maradjon fenn az állami tulajdon túlsúlya. A magántulajdon hányada legfeljebb 49 százalék lehet. Még a reform életbelépése elõtt eldöntenék, hogyan osztják fel a biztosítási piacot az új vegyes tulajdonú biztosítók között. Minden biztosítottat az induló állapotban besorolnak valamelyik vegyes tulajdonú biztosítóhoz, de késõbb átléphet más, ugyancsak vegyes tulajdonú biztosítóhoz.
A Kornai cikk más kompromisszumot ajánl a két sarkos álláspont között. A jelenlegi Országos Egészségbiztosítási Pénztárt két részre kell bontani. Az egyik rész mûködjék állami hatóságként; kezében lesz, más feladatok mellett, az egészségügy folyó kiadásainak finanszírozására szánt közpénz elosztása. A másik rész mûködjék 100 százalékos állami tulajdonban lévõ vállalatként; ez legyen az állami egészségbiztosító. Meg kell engedni, hogy magánbiztosítók is belépjenek az egészségbiztosítás piacára. Induláskor mindenki az állami biztosító ügyfele. Az ügyfél maga dönti el, hogy önként átlépjen-e más biztosítóhoz. az alapvetõ ellátás fedezetéül szolgáló közpénzt utalványok (vócserek) formájában osztja el a hatóság. Az utalvány értéke nem egyöntetû, hanem magasabb azok számára, akiknél az átlagnál magasabb egészségügyi kiadás várható (pl. az idõsebbek számára) és alacsonyabb azoknál, akiknél az átlag alatti kiadás várható. Ez a differenciálás hozzájárul a kockázatok kiegyenlítéséhez.
A biztosítás decentralizálására csak szigorú feltételek teljesítése esetén kerülhet sor. A következõ minimum-feltételeket emeli ki:
1. a diszkrimináció megakadályozása,
2. az alapvetõ ellátás tartalmának tisztázása, („mi jár a betegnek” a közpénzbõl történõ finanszírozás alapján),
3. átlátható minõségi ellenõrzés és összehasonlítás és
4. olyan intézmény mûködtetése, amely képes sürgõsen és hathatósan intézkedni a beteg jogosnak talált panaszának orvoslására.
Az elsõ változtatásokat követõen utat kell engedni a biztosítási szféra továbbfejlõdésének: kialakulhatnak olyan intézményi formák, amelyek összekapcsolják a biztosítást egyes szolgáltatásokkal, megjelenhetnek a köztulajdon és a magántulajdon különbözõ arányú kombinációi, a kiegészítõ biztosítások sokféle változata.. Mivel senki sem lehet biztos abban, hogy hol és mikor melyik forma válik be, lehetõvé kell tenni az evolutív fejlõdést. Nem szabad a törvény erejével bekényszeríteni az egészségügyi biztosítás ügyfeleit egy elõre kimódolt, merev és mesterkélt sémába. Ne a központ, nem a politikai szféra vagy a bürokrácia, hanem az állampolgár maga dönthessen! Mégpedig ne úgy hozzon döntést, hogy egy népszavazási ûrlapba beír egy jelet, hanem valóságos választással. Aki nem akar változtatni, saját elhatározásából az állami biztosítás ügyfele maradhat. Ám aki saját felelõsségére úgy dönt, hogy magánbiztosítóhoz csatlakozik, vagy valamilyen más kombinált formát részesít elõnyben, tehesse meg azt.
A cikk részletesen tárgyalja a verseny korlátait, továbbá azokat a nehézségeket, amelyek a pénzügyi fegyelem, a jogbiztonság és a rugalmasság követelményeinek összeegyeztetésekor támadnak. Jobb szolgálatot tesznek a reformok ügyének azok, akik elõre figyelmeztetnek a várható bajokra, nehézségekre, esetleg tévedésekre és kísérleti kudarcokra, mint akik egyik, vagy másik álláspontot egyoldalúan reklámozzák. Ez csalódásokhoz és kiábránduláshoz vezethet.
Mind a két modellnek vannak elõnyei és hátrányai. Egyik sincsen egyértelmû, lehengerlõ fölényben a másikkal szemben. Ezért a választás igen nehéz. Elsõsorban abban kell dönteni: ki az, aki válasszon?
A most közzétett hivatalos elgondolás a két sarkos álláspont között próbál kompromisszumot létrehozni azzal, hogy egyfelõl megengedné a versenyt több biztosító között, másfelõl kötelezõen elõírná, hogy az ezután létrehozandó biztosítóknál maradjon fenn az állami tulajdon túlsúlya. A magántulajdon hányada legfeljebb 49 százalék lehet. Még a reform életbelépése elõtt eldöntenék, hogyan osztják fel a biztosítási piacot az új vegyes tulajdonú biztosítók között. Minden biztosítottat az induló állapotban besorolnak valamelyik vegyes tulajdonú biztosítóhoz, de késõbb átléphet más, ugyancsak vegyes tulajdonú biztosítóhoz.
A Kornai cikk más kompromisszumot ajánl a két sarkos álláspont között. A jelenlegi Országos Egészségbiztosítási Pénztárt két részre kell bontani. Az egyik rész mûködjék állami hatóságként; kezében lesz, más feladatok mellett, az egészségügy folyó kiadásainak finanszírozására szánt közpénz elosztása. A másik rész mûködjék 100 százalékos állami tulajdonban lévõ vállalatként; ez legyen az állami egészségbiztosító. Meg kell engedni, hogy magánbiztosítók is belépjenek az egészségbiztosítás piacára. Induláskor mindenki az állami biztosító ügyfele. Az ügyfél maga dönti el, hogy önként átlépjen-e más biztosítóhoz. az alapvetõ ellátás fedezetéül szolgáló közpénzt utalványok (vócserek) formájában osztja el a hatóság. Az utalvány értéke nem egyöntetû, hanem magasabb azok számára, akiknél az átlagnál magasabb egészségügyi kiadás várható (pl. az idõsebbek számára) és alacsonyabb azoknál, akiknél az átlag alatti kiadás várható. Ez a differenciálás hozzájárul a kockázatok kiegyenlítéséhez.
A biztosítás decentralizálására csak szigorú feltételek teljesítése esetén kerülhet sor. A következõ minimum-feltételeket emeli ki:
1. a diszkrimináció megakadályozása,
2. az alapvetõ ellátás tartalmának tisztázása, („mi jár a betegnek” a közpénzbõl történõ finanszírozás alapján),
3. átlátható minõségi ellenõrzés és összehasonlítás és
4. olyan intézmény mûködtetése, amely képes sürgõsen és hathatósan intézkedni a beteg jogosnak talált panaszának orvoslására.
Az elsõ változtatásokat követõen utat kell engedni a biztosítási szféra továbbfejlõdésének: kialakulhatnak olyan intézményi formák, amelyek összekapcsolják a biztosítást egyes szolgáltatásokkal, megjelenhetnek a köztulajdon és a magántulajdon különbözõ arányú kombinációi, a kiegészítõ biztosítások sokféle változata.. Mivel senki sem lehet biztos abban, hogy hol és mikor melyik forma válik be, lehetõvé kell tenni az evolutív fejlõdést. Nem szabad a törvény erejével bekényszeríteni az egészségügyi biztosítás ügyfeleit egy elõre kimódolt, merev és mesterkélt sémába. Ne a központ, nem a politikai szféra vagy a bürokrácia, hanem az állampolgár maga dönthessen! Mégpedig ne úgy hozzon döntést, hogy egy népszavazási ûrlapba beír egy jelet, hanem valóságos választással. Aki nem akar változtatni, saját elhatározásából az állami biztosítás ügyfele maradhat. Ám aki saját felelõsségére úgy dönt, hogy magánbiztosítóhoz csatlakozik, vagy valamilyen más kombinált formát részesít elõnyben, tehesse meg azt.
A cikk részletesen tárgyalja a verseny korlátait, továbbá azokat a nehézségeket, amelyek a pénzügyi fegyelem, a jogbiztonság és a rugalmasság követelményeinek összeegyeztetésekor támadnak. Jobb szolgálatot tesznek a reformok ügyének azok, akik elõre figyelmeztetnek a várható bajokra, nehézségekre, esetleg tévedésekre és kísérleti kudarcokra, mint akik egyik, vagy másik álláspontot egyoldalúan reklámozzák. Ez csalódásokhoz és kiábránduláshoz vezethet.
Hozzászólás
Szeretne valamit hozzászólni?